A minap megnéztem a KIX-et, Mikulán Dávid és Révész Bálint dokufilmjét. A múltkor írtam a Semmelweisről, hogy szolid kosztümös film, ami sem tartalmában, sem formájában nem hagyott bennem maradandó élményt – nos, ez a KIX-re bizonyára nem igaz. Az egész egy baromi dinamikus, fiatalos formavilágba öltöztetett izgalmas 21. századi történet, ami velejéig felkavarja az embert.
A film készítői itt egyáltalán nem szenvtelen kívülállók, hanem maguk is részei a történetnek. A film Philipp Bourgois kulturális antropológus könyvét juttatta eszembe, ami arról a hosszú évekig tartó bevonódó etnográfiai kutatásról szól, amit a kutató East Harlem El Barrio negyedében végzett. A kutatás során maga a kutató is részévé vált a kutatott utcán élő emberek szociális és családi hálózatainak, baráti kapcsolatba került velük.
Éppígy részévé vált Dávid és Bálint az általuk megfilmesített ferencvárosi utcagyerekek életének. Azt írom, „utcagyerek” – mert Sanyi, a főszereplő srác, gyakorlatilag az utcán nevelkedik. Van családja, szülei, otthona. De sajnos ezek mind távoliak. Fizikailag közel vannak persze, de minden más szempontból elérhetetlenek. Érzelmileg távol van az alkohol-problémákkal küzdő apa, aki időszakos munkákból tengeti magát. Közelebb van talán az anya, a takarítónő, de neki a három műszak és a saját szorongásai és démonai mellett kevés ideje, energiája marad arra, hogy anya legyen. Nem azért, mert rossz ember, hanem mert minden erejét elveszi, hogy próbálja felszínen tartani a családot.
A családot, ami a tisztes szegénység és a nyomor közötti vékony mezsgyén billeg. Mert, ahogy Móricz megírta, a tisztes szegénység még nem látszik legyőzhetetlennek. Iparkodásra késztet. De „a nyomor az már semmit semmit sem csinál, csak árt. Pusztít, mint a szennyes árvíz.” És sajnos a nyomor ott ólálkodik a lelakott, lepukkant földszinti szociális bérlakás málló vakolatában, a megroggyant gerendák árnyékában, a folyton elduguló kádban, a szinte üres hűtőszekrényben.
Így hát Sanyit leginkább az utca neveli. És az utca egy kemény világ – amihez ő maga is próbál alkalmazkodni. Páncélokat és tüskéket növeszteni. Keménynek látszani – még ha a keménység, a balhék keresése gyakran csak látszat. Ami mögül néha előtűnik egy figyelemre, szeretetre éhes kiskamasz bátortalan mosolya. „Észreveszel?” „Látsz engem?” „Látható vagyok?” „Valóban létezem?”
Sajnos Sanyi történetébe valahol bele volt kódolva, hogy rossz vége lesz. És a film erőssége, hogy egy történetet illeszt egy olyan tragédia mellé, amilyenekből egyébként egyfajta pillanatfelvételként naponta sokat ránk zúdít a média és a mínuszos rendőrségi hírek. Az ilyen tragédiák felelőseivel többnyire csak egydimenziósan találkozunk: nem tudjuk meg, hogy honnan jöttek, mit hoznak magukkal. Gyakran azt kérdezzük a TV képernyő előtt: „Ennek meg mi baja van?” És ritkán kérdezzük meg: „Vajon mi történt vele?”
A filmből választ kapunk erre. És a válasz nem biztos, hogy tetszeni fog nekünk. Mert kényelmetlen kérdéseket vet fel az egész társadalmunk berendezkedésével, egyenlőtlenségeivel és igazságtalanságaival kapcsolatban. Éppúgy, mint ahogy az állam, különösen az állam büntető-fegyelmező szerepével és hatékonyságával kapcsolatban. Vajon tényleg beszélhetünk itt „igazságszolgáltatásról” meg „gyermekvédelemről”?
Nézzétek meg – megéri.
