Sokan ismerik Kosztolányi Dezső elmés epigrammáját:

„Csodálkozol a kokainistán,

s nem érted?

Gondolkozzál az okain is tán –

s megérted.”

Szintén közkedvelt a Mérgek litániája című verse is, amiben végigveszi a kor népszerű tudatmódosító szereit. Azt valószínűleg kevesebben tudták, tudják, hogy a költő maga is rendszeres kokain-fogyasztó volt. Azt pedig még kevesebben, hogy vajon miért és hogyan is kapott rá a szer fogyasztására.

A történet szerint Kosztolányit fiatalkorában szénanátha kínozta. Mivel híres gyógyszerész-famíliából származott, rokonaihoz fordult segítségért. Tőlük értesült arról, hogy a korban az orrnyálkahártya ingerlékenységének csillapítására kokain-ecsetelést használtak. A kokain ebben az időben még nem számított tiltott drognak Európában, széles körben használták orvosok, gyógyszerészek. Ugyanakkor már az 1880-as években megjelentek orvosi szaklapokban olyan cikkek, amik arra figyelmeztettek: a kokain rendszeres fogyasztása függőséget okoz.

Kosztolányi kis üvegcsékben, folyadék formában jutott hozzá a kokainhoz. Én elég valószínűtlennek tartom, hogy eleve kizárólag a szénanáthája miatt kezdte el használni – és azt is, hogy ez lett volna az első tudatmódosító szer, amit életében használt ilyen céllal. Unokatestvére, Brenner József, avagy írói nevén Csáth Géza morfinizmusa közismert – de Kosztolányi írásaiban itt-ott vannak homályos utalások arra, hogy fiatalkorában ő is használhatott különféle nyugtatókat.

Ami a kokaint illeti, bizonyára olvasta a szintén kokainista Sigmund Freud kokaint népszerűsítő írásait is, és ezek hatottak rá. Hiszen Kosztolányi a pszichoanalízis lelkes követője volt, aki személyes barátságot ápolt Freud közeli munkatársával, Ferenczi Sándorral. A kokain – mint arról egy korábbi tanulmányomban én is írtam – a világháború után, a 20-as években vált népszerűvé a budapesti éjszakában.

A szer, ami hivatalosan a szénanátha tüneti kezelését szolgálta, hamarosan szenvedélyévé vált. Titkos szenvedéllyé, amit nem csak a nagyközönség, de még saját felesége előtt is hosszú évekig eltitkolt. Nem volt azért olyan nehéz: az egész kicsapongó életmódja rendkívül intenzív, túlfeszített volt. Éjszakai bagolyként a kokain mellett nagy dózisú koffeinnel rabolta el a szervezetétől a neki járó pihenést.

„Jéghideg, gyöngyvirágszagú, nyilalló. Mint a jégbehűtött pusztaság. — Hűt és fűt. Utána a világ: szegényház” — ezeket a sorokat a jegyzetfüzetébe írta egy kokain-mámorban töltött éjszaka másnapján. Absztinenciás fogadalommal kiegészítve.

Végül 1933-ban bukott le, amikor az asszony megtalálta az üvegcsét. Kosztolányiné így számolt be az esetről:

„Ő a fürdőkádban ül, én a könyvtárszobában kulcsaimat keresem, egy sor könyv mögött pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes szert. Itt élek az urammal egy fedél alatt, úgyszólván hozzácsatolva, percekre is alig hagyjuk el egymást, úgy kitárulkozik előttem, mint a csecsemő, gátlástalan nyíltsága néha már a terhemre van, megzavar, és most kiderül, hogy olyasmit rejteget előttem, aminek a horderejét akkor még fel sem tudom egészen mérni, bár az első pillanatban megijeszt. Főképp a titkolózás döbbent meg. Szégyellem, hogy erről eddig nem tudtam. Feldereng előttem évek sora, amikor furcsállottam egyet-mást, nem tudtam megmagyarázni egy-egy tettét, azt, hogy a társaságban a legjobb beszélgetés közben oly gyakran felugrott és kiszaladt … Ráeszméltem, hogy már nyolc-tíz év óta használhatja ezt a szert, talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért. Eszembe jut, hogy valamikor régen, évekkel ezelőtt, egy darabig valóban nyíltan élt vele, de hamarosan abbahagyta.”

Akinek volt már olyan hozzátartozója, aki eltitkolta előtte a szerhasználati problémáit, az bizonyára nagyon könnyen tud azonosulni és együttérezni Kosztolányinével. A titkolózás – a szégyen. Az elmulasztott árulkodó jelek. A bizalom törése. És az is kiderül, hogy a kokain-használat Kosztolányinál periodikus jellegű volt: rövidebb-hosszabb fogyasztási epizódokat absztinens időszakok követtek. 1933-ra azonban a függősége olyan súlyossá vált, amit már nem lehetett, talán nem is akart eltitkolni. És a felesége segítségét kérte a leszokáshoz. Aki végig mellette volt az elvonási időszakban.

„Most keserves napok következnek. Sír, könyörög, fenyegetőzik, orvost, mentőket követel éjszakánként. Órákon keresztül vigyázom az ütőerét,” írta erről a nehéz időszakról.

Vajon miért vált Kosztolányi drogfüggővé? „Talán kárpótlásul az elveszett gyermekmennyországért,” vélekedett a felesége.

Azt gondolom, jó helyen tapogatózott. Ma már tudjuk, milyen fontos szerepet játszanak például a kora-gyermekkori traumák a későbbi függőségek kialakulásában. Kosztolányinak, akárcsak unokatestvérének, Csáthnak, kijutott belőlük. Csáth még kisgyermekként elveszítette az édesanyját, aki meghalt. Kosztolányi anyja ugyan nem halt meg, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy nem sokkal a születése után a zsarnoki apai nagyapja, Kosztolányi Ágoston elűzte az anyját a háztartásból. Pici babaként elszakították az édesanyjától. Ez bizonyára súlyos nyomot hagyott a lelkében – némileg magyarázza, hogy a költő egész életében küzdött az egzisztenciális magány, a magára hagyatottság, az értéktelenség érzéseivel. És megszállottan foglalkoztatta az elmúlás, a halál.

„Ha nagyon boldogtalan és kétségbeesett vagy,” írja 1927-ben, „s az utcán bódorogsz, hogy öntudatlanul szánalmat koldulj mindenkitől, főképp egy dologtól borzadsz el: mennyire zártak, különválók, áthatolhatatlanok az emberek, mennyire nem lehet hozzájuk férkőzni, rájuk helyezni fájdalmadat, mint egy követ … Nincs mód, hogy valami hűvös, villamos huzalt feszíts közéjük és közéd, nincs mód, hogy a részvét útján egészen egyek legyenek veled.”

A kokain szerintem nem egyszerűen csak az euforizáló és élénkítő hatásokról szólt Kosztolányi számára – egyfajta eszköz volt, amivel áttörhette a falat, amivel úgy érezte, átjárhatóvá válik a távolság a zárt, különváló, áthatolhatatlan emberek között. Amivel átélhette annak a elfogadottságnak, annak a teljességnek az illúzióját, aminek a hiánya újszülött kora óta kísértette.