Az Út – gyakran így hivatkozunk a saját szellemi fejlődésünk ösvényére. Az önmagunkon való dolgozásra, az önismereti munkára. Szép metafora. De valahol könnyen félre is érthető.

Allan Watts, aki keresztény teológusból lett a Zen buddhizmus egyik legértőbb nyugati tolmácsolója, nagyon szépen megfogalmazza ezt az egyik eszmefuttatásában. G. K. Chesterton, a brit keresztény író és filozófus nyomán arra a következtetésre jut, hogy a spirituális út – valójában sokkal inkább tán

„Nem azért táncolsz, hogy eljuss egy bizonyos helyre a táncparketten,” mondja.

A tánc lényege nem feltétlenül a mozgás: a mozgás önmagában még nem tánc. A tánc lényege a ritmus. A benső világunkat kifejezésre juttató ritmikus mozgás. És a szellemi út valójában sem egyfajta gyaloglás A pontból B pont felé – ahol majd a végállomásnál valami nagy jutalom vár ránk. Hanem egyfajta ráhangolódás a kozmikus ritmusra.

Nem jutunk közben el A-ból B-be. Nem a távolság megtétele a lényeg. Nem arra kell törekedni, hogy minél távolabb kerüljünk az egykori „tudatlan és tisztátalan” önmagunktól. Hanem az, hogy felvegyük a ritmust – és közben megtaláljuk a nagyobb egyensúlyt a saját origó-pontunkhoz képest. Először lehet, hogy sután, bizonytalanul – aztán egyre biztosabban, egyre nagyobb összhangban.

Nem véletlen, hogy Bessel van der Kolk pszichiáter a traumákról szóló könyvében leírja, hogy a trauma gyógyításának egyik legjobb szomatikus módszere a tánc – mint terápia. Amelyen keresztül a test és a lélek ráhangolódik a kozmosz ritmusára, amiről lehasította magát, és megtalálja az elveszített egyensúlyt.

A szúfik, az Iszlám misztikus hagyományának letéteményesei is felismerték a tánc jelentőségét. Rumi szerint a tánc közben a szív tágra nyílik, a lélek kiemelkedik a testből és a test két világ között lebeg. A tánc a tökéletes szabadság.

Vannak, akik szerint az, amit „Istennek” hívnak, valójában szintén ezen a táncon keresztül ismerhető és érthető meg – hiszen maga az Isten is táncol. Teremtve és pusztítva, mint ahogy Shiva alakjában a hinduk ábrázolják. Rumi szerint aki ismeri a tánc erejét, az Istenben él. De jelen van ez a gondolat a keresztény hagyományban, Nyugaton is.

Ahogy C.S. Lewis teológus és író megfogalmazta:

„Az Isten nem statikus dolog – nem is személy – hanem dinamikus, pulzáló tevékenység, élet, szinte egyfajta dráma. Avagy, ha nem veszed tiszteletlenségnek, szinte egyfajta tánc.”

Nos, kedves C.S. Lewis, én nem veszem tiszteletlenségnek. Valami fontosra sikerült ezzel rátapintani.