Krishnamurti, az indiai filozófus mondta egyszer, hogy „az egészségnek nem az a mércéje, hogy mennyire tudsz jól beilleszkedni egy alapjaiban beteg társadalomba.” A magyar társadalmat márpedig ezernyi népbetegség kínozza, amiket vissza lehet vezetni ezernyi egyenlőtlenségre, igazságtalanságra, torz megküzdési stratégiára. Így tehát ha valaki gond nélkül illeszkedik be a magyar társadalomba, ha mindig úgy érzi, hogy simán tud igazodni a közösségi normákhoz, lelkesedni a többségi véleményekért és alkalmazkodni a neki előírt hagyományos szerepekhez – az nem feltétlenül az egészségről szól. Még akkor sem, ha magát úgy adja el a közösségi médián, mint vakítóan fehér mosolyú egészség-guru vagy influencer szerepmodell. Amit erénynek nézünk, az gyakran pusztán kiváltság, és amit devianciának nézünk, az öröklött fájdalom és kirekesztettség. Egész-ség: ez nem csak a betegség hiánya, hanem hiteles, önazonos, kapcsolódó élet. És az, hogy így éljünk, az nem csak rajtunk múlik, hanem a társadalmon és a kultúrán is. Ha nem így élünk, az nem biztos, hogy csak a mi egyéni jellemhibánk eredménye. Szoktam felhozni a példát, Máté Gábor nyomán: ha egy jegesmedve életmódját akarod tanulmányozni, jó, ha ezt nem egy állatkertben teszed, hanem a vadonban. Sok szempontból egy nagyváros a maga rohanó, túlzsúfolt, magányos, stresszes, túlfogyasztó és mozgásszegény életmódjával úgy viszonyul az ember természetes életközegéhez, mint az állatkert az Északi-Tengerhez a jegesmedve szempontjából. Szóval ne ítéld meg túl szigorúan magad, ha gyakran úgy érzed, mintha valahogy idegenül feszengenél a különféle társadalmi szerepeidben, vagy ha értetlenül figyeled magad körül az embereket. (note to myself)