„Írok nekünk egy családot, közös vezetéknévvel, egy istent, aki szívesen nézi, ahogy a karjaimban alszol, és egy hazát, ahonnan nem kell elmenni soha,” írja Kupihár Rebeka költő. Ez akár ars poeticának is beillene.
A heterók istenéhez című frissen megjelent verseskötetét én is megvettem. Elsősorban azért, mert nagyon érdekelt, hogyan éli meg ezt a mai magyar valóságot és benne az ő egyéni drámáit egy fiatal leszbikus nő. Nem kellett csalódnom: egy pillanatig sem unatkoztam. Annak ellenére, hogy ez a kötet tele van zavarba ejtően személyes vallomásokkal, mégis annyira magától értetődő közvetlenséggel és őszinteséggel közli ezeket, ami valósággal lefegyverzi az olvasót. Képes ugyanúgy beszélni tabutémákról, mint ahogy a tegnapi bevásárlásról vagy a parki sétáról csacsogna egy kávé mellett.
Elgondolkodom rajta, hogy milyen abszurd is ez a világ: ez a költőnő olyan őszinte betekintést enged a lelkébe, mint senki a hivatásos szentfazekak és véresszájú erkölcscsőszök közül, akik őt piszkosnak és deviánsnak bélyegzik. Pedig ez a lélek olyan mély és tiszta, mint egy hegyi tó. A bánata, a szégyene is mély és tiszta – valójában benne a saját szégyenünk tükröződik vissza. Mert szégyen, hogy neki kell szégyellnie magát, miközben a Semjének, Szájerek és Bese atyák nyugodtan alszanak. Szégyen, hogy az ilyen könyveket befóliázzák, miközben a gyűlölet szabadon terjed állami milliárdokból.
Az ország – a társadalmi valóság – ami elé görbetükröt tart, sajnos nagyon is ismerős mindenkinek, aki legalábbis az elmúlt tizenöt évben Magyarországon élt. Egy ország, ami megtagadja a hozzá hasonlókat, bélyeget tesz rájuk. Hiába próbál tartozni hozzá, eltaszítják. Az idegenségnek, az otthontalanságnak ez az egzisztenciális frusztrációja a saját szülőföldünkön talán sokunk számára ismerős.
És mégis: valahol a szíve mélyén a költő szereti a hazáját. A gyermeknek azon ragaszkodásával és szeretetével, ahogyan az egyébként anyaként vagy apaként a szerepében megbukott, idősen betegeskedő szülőjét sem képes teljesen megtagadni az ember.
Hasonlóan ellentmondásos a kapcsolata az Istenhez is, akihez így fohászkodik: „könyörgöm, mondd meg, tényleg boldogabb lennél, és én tisztább, ha a páromnak borostája lenne és merevedése?” A szarkasztikus valláskritika mögött érződik a vágy egy olyan Isten iránt, aki nem tagadja meg, nem utasítja el azért, ami, aki: „én tudom, hogy örömöd leled bennem. kérlek, add, hogy hihessem is.” Ámen.
fotó: Hornyák Adrienn
