„Küzd a démonaival,” mondják sokszor arra az emberre, aki valamilyen pszichés vagy viselkedési zavarral küzd. Sokan – szerintem joggal – kritizálják ezt a szóhasználatot. Belehelyezi ugyanis ezeket a jelenségeket egy olyan, moralizáló és megbélyegző kontextusba, ami olyan képzetet kelthet a külső emberben, mintha itt valamiféle „démoni megszállottságról” lenne szó. Holott tudjuk, hogy a gének és a környezeti tényezők összjátékának köszönhetően alakul ki függőség vagy depresszió.
Amit mi démonoknak hívunk, azok valójában nem egzotikus interdimenzionális lények, szarvakkal és patával, vérszomjas csupafog szájjal, mint ahogy az élénk képzeletű szerzetesek ábrázolták őket kéziratokban. A mohó telhetetlenségünk, a bénító félelmünk, az ólomsúlyú gyászunk, a kínzó féltékenységünk és a többi: ezek gyakran mintha valami teljesen elkülönült entitást alkotnának bennünk. Sokszor saját magunknak is úgy tűnhet, hogy amikor a hatásuk alatt állunk, akkor mintha démonok szállnának meg minket. Mintha lehasítanák egy részünket és elidegenítenék az énünktől, ami tehetetlenül szűköl, mint valami ijedt, gödörbe esett kiskutya.
Ezek a „démonok” gyakran nagyon erős akarattal párosulnak. Akarod, hogy többet egyél, igyál, drogozzál, szexelj. Akarod, hogy jobban birtokold, kontrolláld a másik embert. El akarsz menekülni valami elől. Akarod, hogy ami nincs, az legyen, és ami van, az ne legyen. Felőrlik a hétköznapi tevékenységek iránti motivációidat, érdeklődésedet. Folyamatosan mohón követelik a jussukat. De valójában az akarat nem a lényegük. Az csak a felszín.
Ahhoz, hogy a lényegükhöz juss, ahhoz először is szakítanod kell azzal az analógiával, ami az ilyen zavarokból való felépülést külső/belső démonok elleni harcként fogja fel. Figyeld csak meg: még ha nem is beszélünk démonokról, de a militarista nyelvezet mennyire megmarad: „függőséggel küzd”, „testképzavarral küzd” és a többi. Egyfajta kereszteslovagként csillogó páncéllal rohamot indítasz az acsargó démonhorda ellen. Véded az elméd várát az ostromlók ellen, kirekeszted őket a falakon kívülre. Szép képek ezek – csak éppen az ilyen küzdelmekből leggyakrabban vérző fejjel és kudarcélményekkel gazdagabban fogsz kihátrálni. Miért? Azért, mert saját magad ellen nem viselhetsz háborút.
Ha ebből azt a következtetést vonod le, hogy akkor az egyetlen alternatíva a teljes kapituláció a „démonokkal” szemben – akkor még mindig túlságosan a háborús narratíva foglya vagy. Próbálj úgy gondolni arra a bizonyos „démonra”, mint ami a saját részed. Egy olyan részed, amit túl sokáig és túl gyakran vettek semmibe – vettél semmibe. Ne téveszd össze azzal, hogy milyen sürgető, sóvárgó szándék, vágy, akarat nyilvánul meg rajta keresztül: például, hogy még több drogot, szexet, pornót, kaját, piát, kontrollt, menekülést stb. akar. Ezek irányt és célt tévesztett, elkeseredett és kétségbeesett próbálkozások arra, hogy figyelmet kapjon. Mint a gyerek, ami gyakran csak azért viselkedik botrányosan és antiszociálisan, hogy felkeltse a szülő figyelmét és gondoskodását.
Az akarás illúziója mögött mindig a szükséglet realitása áll – avagy egy reális szükséglet, amit nem elégítettél ki. Ahhoz, hogy megszabadulj tőle, először is kíváncsi együttérzéssel kell odafordulnod a démonhoz. Mint ahogy a Buddha a legenda szerint tette Marával, a démonok rejtőző fejedelmével: „Látlak, Mara, gyere, ülj le és igyál egy teát!” Mond el, mi bánt. Amit démonnak hittél, arról kiderül, hogy te magad vagy az – egy részed, amit talán még gyermekkorodban, lehasítottál magadról. Az árnyékod, amit próbáltál minden erővel távol tartani. Valós szükségletekről van szó, amiket nem tudtál kielégíteni: arra, hogy szeressenek, hogy biztonságban légy, hogy figyeljenek rád.
Ha nem harcolsz a démonoddal, de inkább megitatod-megeteted a figyelmeddel, és próbálod megérteni a mögötte álló valós szükségletet, akkor azt fogod érezni, hogy a görcsös markolása, amivel beléd kapaszkodik, enyhülni kezd. Persze ez önmagában még nem elég: nem egyszeri megvilágosodás-élményekkel vagy belátásokkal fogsz megszabadulni évtizedes szokásoktól vagy torz megküzdési stratégiáktól. Az bizony, ha nem is küzdelmet – de kitartó munkát, vagy ha úgy jobban tetszik, utazást igényel. Terápiás utazást, hogy jobban megismerd és megértsd saját magad. Hogy jobban képessé válj reagálni a sürgető szükségletekre és sóvárgásokra, amik benned keletkeznek. Hogy megtanulj figyelni a tested-lelked jeleire, és ne söpörd őket a szőnyeg alá. És ha elindulsz ezen az úton, akkor végül eljuthatsz oda, hogy amit démonnak hittél – az megszelídül és a leghűbb szövetségeseddé válik.
