„Korszakok váltva váltják egymást az ezeréves magyar társadalomban,” írta Ady Endre. „De valami újra ismétlődik. A lázadás a betű ellen.”
Persze ezt „a lázadást a betű ellen” nem szó szerint kell érteni, hiszen ez a bizonyos lázadás, amiről Ady beszélt, már Ady korában is elsősorban betűvel folyt a betű ellen. Becsmérelték, gúnyolták eleget a korabeli sajtóban. Ami Ady számára a „betű” – az több a leírt, nyomtatott, képernyőre bepötyögött betűnél. Ady betűje nem más, mint maga a szellem. A művelődésre, a kreativitásra, a felfedezésre, az intuícióra, az önismeretre, az önreflexióra és az önkritikára való képesség.
A betűnek ezt a szellemét, paradox módon, a leginkább pont üres, semmitmondó, tudálékos, középszerű, gyűlölködő, megbélyegző, hízelgő vagy sárdobáló betűkbe lehet belefojtani.
„A betű öl, a szellem éltet,” mondta már Pál apostol is.
A görög nyelvben a betű – gramma. Tinta a papíron. Önmagában semmi: egészen addig, amíg az emberi elme értelmet nem ad neki. Összekapcsolja, szavakat, mondatokat képez belőle és azoknak jelentést ad. És még ha van is jelentése a leírt betűnek, gyakran az is lehet csupán semmitmondó és felszínes fecsegés. Esetleg embertelen vagy éppen embernyomorító bürokratikus rendszerek által gyártott „kartoték-adat”. Jelölhet puszta pénzügyi tranzakciót, szolgálhatja az egyén tárgyiasítását, elidegenítését. Jelképezhet egyén fölötti kontrollt. Esetleg tekintélyelv alapján elfogadott dogmákat.
A betű, a gramma, akkor képvisel igazán értéket, akkor válik igazán élővé, ha a szellem – görögül: pneuma – átitatja.
Az ilyen betű – a szellem betűje – sosem merev. Mindig van benne valami játékos szabadság és kreativitás. Meri megkérdőjelezni a tekintély elvén elfogadott állításokat. Elvei vannak, de nem dogmái. Nem fél elismerni azt sem, ha nincs igaza. Nem hízeleg, hanem feltárja a valódi mögött az igazat. Nem a fecsegő felszín, hanem elhallgattatott mély köti le a figyelmét. Kétszer is felháborodik: egyszer, amikor az egyes embert igazságtalanság éri, és másodszor azon is, ha ezt cinikus vállrándítás és apátia kíséri. Nem merül bele a parttalan panaszkodásba, hanem feltárja a közös cselekvés útjait.
Ezért aztán a szellem – a betű – mindig veszélyes. Veszélyes azokra, akik egy látszólag szilárd, de belülről korhadó felépítmény sáncai mögött állnak. Akik kiváltságaikat őrzik. Akik azt hiszik, hogy mindent és mindenkit kilóra megvásárolhatnak. Vagy ha nem, akkor földbe taposhatnak. A buzgó inkvizítorokra, az ájtatos-harcos erkölcscsőszökre, a mások felett kapott hatalom ízétől megrészegedett házmesterekre, a hatóság tekintélyétől mámoros bürokratákra. Lázadnak minden ellen, ami betű – ami szellem.
Korszakok váltják egymást – de ez a lázadás marad.
