Máté Gábor nagy hatással volt a gondolkodásomra. Ma is azt gondolom, hogy úttörő szerepet játszott, játszik abban, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a jelenkori viselkedésünk zavarainak a hátterében olyan megküzdési stratégiák állnak, amelyek visszavezethetők a korai gyermekkorunkra. Vagy még annál is korábbra (transzgenerációs traumák).
Az ún. trauma-informált megközelítés egy sor területen, például a pszichoterápiában, a szociális munkában, az orvoslásban és az oktatásban egy új, humánus és holisztikus látásmód elsajátításával jár. Olyan szempontokat hoz be, amelyek eddig hiányoztak. Leszámolt azzal a szemlélettel, ami még mindig uralja a gyógyászatot, és amit biológiai redukcionizmusnak lehet nevezni. Ami mindent próbál genetikai faktorokra és biokémiai folyamatokra leegyszerűsíteni, és eközben nem veszi figyelembe azt az utat, amit az emberi lény, mint test és lélek egysége, bejárt a születésétől fogva – és amit a családja, a közössége bejár már századok, ezredek óta.
A függőség is ilyen jelenség. A függőségeket sokáig genetikailag öröklődő agybetegségként fogták fel (és fogják még ma is fel sokan). Máté Gábor viszont rámutatott arra, hogy a gének legfeljebb érzékenyebbé tehetnek bennünket a függőségre. De a függőség kialakulásához kell az a szenvedés is, ami a gyermekkorunkban kielégítetlenül maradt alapvető érzelmi szükségleteinkben gyökerezik. És ennek csillapítására használjuk a drogokat vagy különféle gyönyörkeltő viselkedéseket. És ha a függőséget így fogjuk fel, az hozzásegít bennünket ahhoz, hogy az egyéni felelősség túlhangsúlyozásától eljussunk a rosszul működő közösségek, társadalmak problémáihoz.
Vannak ugyanakkor kétségeim azzal kapcsolatban, hogy ez a trauma-fókuszú megközelítés vajon kiterjeszthető-e mindenre – és vajon nem vezet-e éppúgy egyfajta – ezúttal pszichológiai – redukcionizmushoz, mint a biológiai redukcionizmus. Vannak olyan területek, ahol Gábor szintén egyértelműnek és meghatározónak látja a traumák és a jelenkori betegség közötti ok-okozati kapcsolat létezését – viszont az elérhető tudományos bizonyítékok szerint ez a kapcsolat gyenge vagy kétséges. Ilyen például az ADHD. Vagy ilyen például a rák.
Nincs itt persze szó egyfajta polarizált kérdésről: vagy gének, vagy traumák. Nature or nurture. Nem kell ahhoz természettudósnak lenni, hogy az ember tájékozódjon arról, hogy a 21. században már másként gondolkodunk genetikáról, mint régen. A gének már nem jelentenek a sorsot kizárólagosan meghatározó, determináló tényezőt. Tudjuk, hogy a gének hatása legtöbbször a környezeti tényezők által befolyásoltan nyilvánul meg.
Talán így van ez traumákkal és génekkel is: egyik sem egymástól független és különálló jelenség, egyik sem az ősok, a „mozdulatlan mozgató” (copyright Arisztotelész), hanem sokkal inkább egymással ezer szálon összefüggő, egymást kölcsönösen befolyásoló, egymásra visszaható bonyolult rendszerekről van szó. Én legalábbis jelenleg így fogom fel.
Ami nagyon fontos, hogy miként határozzuk meg magunkat mi, emberek. Többek vagyunk a testünknél – de többek vagyunk a gondolatainknál és az érzelmeinknél is. A kettő hermetikus elkülönítése a legnagyobb illúzió. Azt, hogy a sejtjeinkben milyen kémiai folyamatok játszódnak le, nagyban befolyásolja, hogy milyen gondolatok és érzelmek uralják a lelkünket. És fordítva is.
A döntéseink, a viselkedésünk nagyban meghatározzák az egészségünket és a betegségeinket. A viselkedésünket pedig nagyban meghatározza az, hogy mi történt, vagy mi nem történt velünk a születésünk óta. Hogy hová születtünk, mi az irányítószámunk. Genetikailag örökölt tulajdonságaink kibontakozását, megnyilvánulását meghatározza, mennyire elfogadó vagy kirekesztő környezetben, közösségben élünk. Meghatározza az, hogy mennyire vagyunk képesek más emberi lényekhez biztonságosan kapcsolódni.
Valahol ez a holisztikus megközelítés az, ami legjobban hiányzik.
