Bizonyára sokan olvastatok a sajtóban arról, hogy kiderültek Matthew Perry halálának részletei. Sajnos nagyon csúnya történet: az emberi felelőtlenség és a felelőtlenségen/szenvedésen élősködő kapzsiság története.
Öt ember ellen emelt vádat az ügyészség, köztük olyan orvosok ellen, akik annak ellenére is felírták neki a ketamint, hogy tudták: súlyos függőséggel küzd és egy másik klinikán korábban már sikertelenül próbálta növelni az adagját.
„Kíváncsi vagyok, mennyit fog fizetni ez a barom,” üzente az egyik orvos a másiknak.
„Találjuk ki,” válaszolta a másik.
Hát kitalálták.
Perry olyannyira kihasználható ügyfélnek bizonyult, hogy a következő hetekben összesen 55 ezer (!) dollárt volt hajlandó fizetni, csak hogy legyen ketamin-utánpótlása.
A ketamin egyébként egy nagyon eredményesen alkalmazható gyógyszer, ami, megfelelő ellenőrzés és gondoskodás mellett, sok embernek segít. De mint sok más gyógyszer, ez is alkalmas a visszaélésre. Méreggé válhat azok számára, akiknek a lelkében ott ásít egy mohó Fekete Lyuk. Akik nem tudnak eleget kapni belőle.
Hiszen nehéz eleget kapni valamiből, ami majdnem működik – mondja Vincent Felitti orvos, a gyermekkori traumák egyik legelismertebb kutatója a függőségről.
Nagyon igaz.
Az olyan emberek, mint Perry, azért válnak ilyen kétségbeesetten függővé valamilyen szertől, mert majdnem működik. Szinte már sikerül csillapítani a szenvedést, ami a gyermekkorból magával hurcolt „nem vagyok elég” tévképzetből falad.
Majdnem teljes az illúzió, hogy a teljes kielégülés már a látóhatáron van – és mégis, mindig kielégületlenséget hagy maga után. Mint az elcsigázott sivatagi utazó, aki a horizonton már látja az oázist, csak hogy odaérve rádöbbenjen, délibáb űzött gúnyt a képzeletével.
Perry nem volt naiv hülye. A racionális eszével nagyon jól tudta, hogy mi történik vele. A függőség gyakran olyan, mint a pók, ami megbénítja a darazsat, és bekebelezi, miközben az áldozata még él. De nem képes tenni ellene.
„Az elmém folyamatosan arra játszik, hogy megöljön, tisztában vagyok vele. Szinte folyamatosan eltölt a homályban lopakodó magányosság, sóvárgás, ragaszkodás ahhoz az elképzeléshez, hogy valami rajtam kívül álló dolog majd megjavít. De már mindent megpróbáltam, amit a rajtam kívül álló dolgok adhattak.”
Perry maga szerette volna, ha inkább azért emlékeznek rá, amiért nagyon sok sorstársának segített a felépülésben. Saját házát is rehabbá alakította. Ne ítéljük meg túl szigorúan, és ne tekintsünk rá úgy, mint balekra, mint a kapzsi orovosok! Talán ha nem olyan emberek veszik körül élete utolsó szakaszában, talán ha érezte volna egy közösség megtartó erejét – akkor másként alakul a sorsa.
