A múltkor egy igazán pocsék nap után ültem le meditálni este. Nyomott volt a hangulatom. Egy audio-kalauzolt meditáció mellett döntöttem egy népszerű meditációs appon. Megnéztem, csak úgy random, hogy mit dob ki nekem aznapra a gép. Hát egy olyan meditációt dobott ki, ami arról szól, hogy adjunk hálát mindazért, ami aznap történt velünk. „Karma is a bitch” – nevettem fel hangosan. De azért belevágtam. És tudjátok mi az érdekes? Hogy működik. Még egy pocsék nap után is működik. Nem véletlen. Egy sor kutatás igazolja: a testi-lelki egészségünkhöz nagyban hozzá tud járulni, ha dolgozunk ezen a képességen. Nem, ez nem azt jelenti, hogy akkor színezd át a rosszat, ami történt veled – csinálj fehéret a feketéből. Söpörd be a kellemetlent a szőnyeg alá, és foglalkozz csak a kellemessel. Az mérgező pozitivitás lenne. „Silver lining” – ahogy az angol mondja. A kellemetlent is el kell fogadni, fel kell dolgozni. Ahogy Tara Brach meditációs oktató írja, az életünk tökéletlen és zavaros. De a szenvedésünket gyakran az okozza vagy fokozza, hogy folyamatosan nemet mondunk rá. És van abban valami bátor és felszabadító élmény, amikor igent mondunk a tökéletlen életünkre. Hálásak vagyunk érte úgy, ahogy van. Ez az, ami ki tud ragadni bennünket saját értéktelenségünk transzállapotából. Ez az, amit Paul Tillich protestáns teológus úgy nevezett, hogy a „létbátorság”. Igent mondani a tökéletlen életedre – igent mondani arra, aki vagy, itt és most. Ahogy Carl Rogers is megállapította, ez a változás különös paradoxona: amikor teljesen elfogadom magam, éppen akkor változom. És a pocsék napokra igaz ez a leginkább. (note to myself)