Egy ősi buddhista írás (szútra) szerint a Buddha egy ízben megkérdezte egy tanítványát: „Mennyi ideig tart az emberi élet?”
„Néhány napig,” felelte az. „Nem értetted meg az Utat,” rázta meg a fejét a Buddha.
Megkérdezte ugyanezt egy másik tanítványtól is, aki ezt felelte: „Egy étkezésnyi időig.” De a Buddha csak rázta a fejét: „Te sem értetted meg az Utat.”
Ekkor egy harmadik tanítványt kérdezett, aki így válaszolt: „Egy lélegzetvételnyi ideig.” A Buddha bólintott: „Te megértetted az Utat.”
Micsoda hülyeség ez, hiszen nem halunk meg egyetlen lélegzetvétel után – jegyezheted meg magadban bosszúsan. Hiszen én ugyanaz vagyok ma, mint aki tegnap voltam, és aki holnap leszek!
De biztos vagy ebben? Miért vagy olyan biztos abban, hogy amiről azt hiszed, hogy az állandó, a saját lényeged, az éned magja, amiről azt hiszed, Te vagy – az nem pusztán csak egy kép, amit az elméd állít elő? Ami szétfoszlik minden pillanatban – minden lélegzetvétellel – csak hogy a következő pillanatban, a következő lélegzetvétellel újrateremtsd, más formában. Miért vagy biztos abban, hogy ugyanaz vagy, aki 10 éve voltál – vagy akár aki tegnap, vagy akár egy másodperce voltál?
A legfontosabb kérdés az Úton mindig ez: „ki vagyok én?” A legnagyobb felismerésekre ennek a kutatása vezet.
Ebből a nézőpontból a meditáció több, mint egyszerűen csak elmélyedt figyelem és szemlélődés – ha a lélegzeted figyeled, akkor megfigyelheted azt is, milyen illékony, milyen változékony az a valami, amit a legbelsőbb lényegednek hiszel. Milyen üres az, amiről azt hitted, hogy szilárd és tömör és lényegi. Amit énnek hívsz.
Minden belégzéssel keletkezel.
Minden kilégzéssel elmúlsz.
És a két lélegzetvételed között ott az örökkévalóság.
Ahogy Pema Chödrön mondja, „te vagy az ég, minden más csak az időjárás.”
(note to myself)