Ez a szó: „bűn”, bennem mindig is kiváltott egy zsigeri ellenkezést. Valahogy minden benne van, amit arról gondoltam, miként fuserált el minket ez a mi zsidó-keresztény kultúránk. Hogy érezd magad rosszul és rossznak csak azért, mert embernek születték. Mert állítólag mocskos, alávaló lény vagy, és a vágyaid, a tetteid is mind mocskosak.
És a szégyen, ez az alattomos kígyó, ott sziszegett a papok, lelkészek beszédeiben. Hittanórákon meresztette hideg hüllőszemét a fejüket lehajtó diákokra, élvezetét lelve szenvedésükben, ahogy meghasonultak serdülő testük bimbózó vágyaival. És hiába nem jártunk sokan templomba, hittanra, hiába nevettünk már a katekizmusok Istenén – de Belekúszott az álmainkba. Megfertőzte a saját testünkhöz való viszonyukat. Felütötte randa fejét az előítéleteinkben. Mindannyiunkban ott egy hang, ami ótestamentumi próféták megvetésével ostorozza, amit teszünk.
Felüdülés volt számomra a Buddha etikájával találkoznom: nála nem létezett „bűn”. Csupán az ember szellemi ébredése szempontjából hasznos (kuszala) és nem hasznos (akuszala) cselekedet. Az embernek arra kell törekednie, hogy a hasznos tetteket ápolja és locsolja, mint virágokat, a haszontalanokat pedig kigyomlálja. Ez ezerszer szimpatikusabb megközelítés volt: mentes a terhes moralizálástól és a szégyen-kígyó utálatos sziszegésétől.
Szintén felszabadító hatással volt rám az emberi viselkedés lélektani mozgatórugóinak megértése. Ahol a papok bűnt láttak, ott a pszichológus gyermekkorban gyökerező, generációkon átnyúló traumák láncolatát látja. A ma döntése, hogy valaki például pénzét piára költi ahelyett, hogy a családjának venne kenyeret, kontextusba került. És felsejlettek mögötte az egész társadalmi rendszer igazságtalanságának és egyenlőtlenségének körvonalai. Az emberek nem gonosznak születnek, csupán bizonyos körülmények közé kerülve követnek el szörnyűségeket. Amit igazságszolgáltatásnak hívunk, az gyakran az igazságtalanságok melegágya.
Mégis, ahogy lenni szokott, idővel fel kellett ismernem azt is, hogy ez a bizonyos zsidó-keresztény nyugati spiritualitás nem csak rosszat adott át nekünk bűnről és bűnhődésről. Ott van a szellemi irány, áramlat, amit talán Dosztojevszkij képviselt a leghitelesebben. Ami az emberi lelket lemeztelenítve elénk tárja a bűn anatómiáját és evolúcióját. És ezen keresztül, ismertem el vonakodva, hozzájárul ahhoz, hogy felismerjük a saját egyéni felelősségünket és szabadságunkat is. Eszmék, amelyek alapvetően idegenek a keleti gondolkodástól, akárcsak a tudományos determinizmustól – és mégis, számunkra, európai emberek számára, milyen sokat jelentenek. Belőlük származik az öntudatos polgárok autonóm közösségének, a polisznak az ideálja. Az egyetemes emberi jogok.
Pilinszkynek van egy tömör, de gyönyörű esszéje a bűnről, keresztény szempontból. Ebben kifejti ellenérzéseit a bűn átpszichologizálása és jogászosítása ellen. „A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek,” írja. „A másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes félreértésével fenyeget, s a bűnt egykönnyen â leválasztva azt az emberi szituációról â mint embertelen botrányt kezeli.”
A bűn, írja Pilinszky, akár kicsi, akár nagy, lényegében közös tőről fakad: a szeretet hiányából. Bár ez a mondás banálisnak tűnik, de valójában nincs benne semmi olcsó szentimentalitás. És ha végiggondoljuk, akkor ez egy hihetetlenül radikális tétel, aminek a következménye óriási. Hiszen ha ez így van, akkor nem oszthatjuk fel többé a társadalmat jókra és rosszakra, bűnösökre és erényesekre. Nem tetszeleghetünk az erkölcsi magasrendűség piedesztálján, miközben lenézzük az alant tévelygőket. Hiszen a bűn egyetemes – az emberi élet szerves velejárója éppúgy, mint a szeretet.
Persze az ember manapság nem tehet róla, de tovább is gondolja Pilinszkynek ezt a tételét – oda, ahová a költő, a katolikus hívő, nem merészkedett tovább. A bűn tehát nem valamiféle számunkra érthetetlen okból elfogadott szabályok megsértése – a bűn lényege nem a nonkonformizmus, a puszta lázadás a tekintély ellen, mint ahogy azt egyes hitmagyarázók félreértik és félre-értetik. Hanem „a szeretet elleni vétek”, ami „egyedül a szeretet síkján orvosolható”. Az ember óhatatlanul arra gondol: vajon tényleg mindig és mindenhol ott húzódik a határ a bűn és erény között, ahol azt az intézményesült egyház aktuálisan meghúzza? Vajon miért kellene a hívőnek tekintélyelv alapján elfogadnia, hogy amit klerikusok tanácsa valamikor a történelem egy pontján, amikor még jóval kevesebbet lehetett tudni az adott jelenségről, bűnnek bélyegzett – az valóban az? Vajon vétett volna Pilisznszky az evangéliumi szeretet parancsa ellen, ha megéli a saját vágyait, amiket az egyház tisztátalannak bélyegzett? Vajon nem változik-e folyamatosan a határ, ami a bűnt elválasztja?
Én magam továbbra is kényelmetlenül feszengek, amikor a szószékről, a pódiumról, a TV-ből, a rádióból, a katedráról vagy bármely tekintély-pozícióból valaki a bűnről és bűnösökről dörgedezik. És szánom azokat, akik egész életüket torz megfelelési kényszerben, önmegtagadó szégyenben töltik el csupán azért, mert képtelenek elfogadni, akik valójában. De egyben próbálok különbséget tenni bűntudat és szégyen közé. Hiszen van, amikor rosszat tettünk, és a bűntudat segít, hogy ezt felismerjük és kijavítsuk. A bűntudat teljes hiánya – az egyéni felelősség elmosása és áthelyezése külső tényezőkre, örökölt tulajdonságokra, szülőkre, társadalomra stb. – terméketlenné és önzővé tesz bennünket. A szégyen viszont azt hiteti el velünk, hogy nem csak a tett rossz, hanem mi magunk is rosszak vagyunk. Több egészséges bűntudatot és kevesebb mérgező szégyent – talán így lehet összefogalni a lényeget, ami hozzásegíthet minket, hogy ne legyünk seggfejek magunkkal és másokkal.
(note to myself)
