Sok újdonsült szülővel – sorstársaimmal – beszélgetve, szemükbe nézve látom ugyanazt a kimondott, vagy kimondatlan sértettséget: „Miért nem szóltak, hogy ez ilyen nehéz lesz?”
Valahol nagyon át tudom érezni ezt. Mert az ember, jó esetben, csak olvasott, hallott róla – de mégis, megélve ez bizony nagyon más. És az ember okkal, joggal tudja nagyon magára hagyottnak érezni magát. Egy olyan feladattal, kihívással küzdve, amihez nem kapott kellő felkészítést és támogatást.
Pedig annyi minden van, amire a neveltetésünk felkészít minket. Hasznos és haszontalan dolgok. Hosszú éveket töltünk el az iskolában, és sajnos nagyon sokminden, amit ott és akkor mind mi, mind a tanáraink véresen komolyan vesznek, végső soron nem bizonyulnak túl hasznosnak számunkra. Eközben felnőttként döbbenünk rá, hogy mennyi minden van, ami ezerszer fontosabb az életünk, a boldogulásunk szempontjából, és amivel kapcsolatban szinte semmi felkészítést nem kaptunk. Ilyenek a párkapcsolatok és ilyen a gyermeknevelés is.
Milyen ironikus: egy úton-útfélen a család fontosságát hangoztató, a gyermekszülést propagáló kultúrában éppen csak az hiányzik, hogy az embereket megtanítsák családban működni: mint társ, mint szülő.
Többen írták már kommentben, hogy ők bevezetnék a kötelező „jogosítványt” a szülők számára: csakis bizonyos feltételek mellett, vizsgákat letéve lehessen gyereket vállalni. Ez mind szép, de szerintem a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy vajon ki fogja felkészíteni a jövendő szülőket és hogyan. Hogy megkapják-e azt a pszicho-szociális támogatást, ami segít nekik jó szülővé válni. Ami feltételezi, hogy ne vigyék tovább a saját gyermekkori traumáikat, hanem képessé váljanak feldolgozni azokat.
Ez elsősorban nem fegyelmezés hanem támogatás kérdése: pusztán lexikális ismeretektől senki sem lesz jó szülő. Ahhoz, hogy a gyereknek megfelelő szeretetet, gondoskodást és figyelmet adj, ahhoz előtte neked is meg kell kapnod ezeket. Ha gyermekként nem kaptad meg a szüleidtől, akkor legalább fiatalként, felnőttként, empatikus és hozzáértő segítőktől, oktatóktól, gyógyítóktól, társaktól.
Korunkban szülőnek lenni – sajnos gyakran borzasztó magányos dolog.
A mi kis nukleáris család-buborékjainkban fuldokolva olyan önkorlátozó hiedelmek uralkodhatnak el rajtunk, amelyek önbeteljesítővé válhatnak. Miközben a közösségi média és profitéhes vállalatok által megszűrt, cukorszirupos képet kapunk „mindenki másról” – hogy milyennek kell lennie „a” jó szülőnek. És összehasonlítgatva, méregetve magunkat ezekhez a sablonokhoz, felőröljük a saját önértékelésünket. Nem csoda, hogy a tapasztalatok megosztása is gyakran átmegy méricskélésbe, ítélkezésbe, önigazolásba – frusztrációk egymásra fröcskölésébe.
Én nem akarok senkinek semmit előírni arról, hogy milyen „a” jó szülő. Legfeljebb a saját megélt tapasztalataimat oszthatom meg. És ezen keresztül az üzenetet, ami remélem áthatol a mindennapok gyakran idegőrlő szürkeségébe is: nem vagy egyedül!
