A Tiborról szóló múltkori beszámolóm után rámírt Mihály, aki szintén a Drogriporter olvasója. Megosztotta velem ő is a történetét, küzdelmeit a függőséggel és depresszióval – és azt is, hogy a legnehezebb napokban sokat segítettek neki az írásaim.
Mihály gyermekkorát súlyos trauma árnyékolta be: apja másfél éves korában váratlanul meghalt. Másik szülője pedig, ahogy ő fogalmazott, „érzelmileg elérhetetlen” volt számára. Már felnőtt fejjel elolvasta Máté Gábor könyvét az ADHD-ról (Szétszórt elmék) és ebben teljesen magára, a saját gyermekkorára ismert.
Az iskolákban mindig görcsösen vágyott kapcsolódni másokhoz. Gyakran a magához hasonlóan sérült embereket vonzotta be. Mire felnőtt, talált egy olyan barátot, akire felnézett, és akin keresztül bekapcsolódott egy baráti társaságba. Amikor azonban néhány évvel ezelőtt az illető meghalt, a baráti társaságból is kiszorult. Ez nagy csapásként érte: úgy érezte, hogy senkinek sem kell. Görcsösen próbált tartozni valahová, és hozzácsapódott olyan felszínes haverokhoz, akikkel igazából a leginkább csak egy dolog tartotta össze: a közös piálás, és a közös drogozás.
Techno bulikba kezdett járni. Először csak fű és ecstasy voltak az étlapon, de hamarosan kipróbálta a kokaint is. Egy új világ nyílt ki előtte. Betépve úgy érezte, hogy végre fel tud oldódni emberek társaságában. Végre „normálisnak” érezte magát: amilyenek lenni akart. A néhány órás eufóriáért azonban keserű másnapokkal fizetett: nem egy ízben pánikrohammal kellett orvoshoz fordulnia. A társaságban beleszeretett egy lányba, és ez a szerelem nem talált viszonzásra, ami miatt még inkább maga alá került. Bár öngyilkosságot nem kísérelt meg, de, mint fogalmazott, „nem bánta volna, ha elüti egy villamos.”
Több dolog tartotta benne a lelket. Egyrészt a Drogriporter írásai. „Nagyon-nagyon sokat segítettek megérteni, hogy mi történik velem,” mondta. „A traumák természetét, azt, hogy nem vagyok ezekkel egyedül.” Másrészt elkezdett járni egy pszichoterapeutához, aki imaginációs gyakorlatokat tanított neki. Ezek segítségével megtanulta megismerni, elfogadni és megélni a kellemetlen érzelmeit. Megtanult kapcsolatba lépni a benne élő sérült belső gyermekkel.
Harmadrészt pedig nagy hatással volt rá az is, hogy átélt néhány mély, számára gyógyító hatású pszichedelikus élményt is, amivel sikerült feldolgoznia a reménytelen szerelmet, ami kínozta (Sajnos Magyarországon legális pszichedelikus terápiára nincs lehetőség, tehát ez utóbbiról azért szeretném elmondani, hogy terapeuta nélkül kockázatos lehet!).
Az önismereti út, amin elindult, máris nagy változásokat hozott: az elmúlt időszakban sikerült felhagynia a napi szintű szerhasználattal, elhagyta a kokaint, radikálisan lecsökkentette a füvezést és a piálást. A hétköznapokban teljesen józan. Új életcélt kapott: úgy érzi, a saját élményei folyományaként jól meg tudja érteni a sorstársai szenvedését.
Bármilyen sötétbe vezessen is az ember útja: nem tudhatja, hogy amit akkor kilátástalan eltévedésként él meg, az milyen értékes tapasztalatokkal gazdagítja majd. Ahogy Martin Buber mondja: „minden utazásnak van egy titkos célja, aminek az utazó nincs tudatában.” Kívánom Mihálynak, hogy az ő utazása a fény felé vezessen! ❤
Ja, és még valami: támogatja a Drogriportert, nem csak pénzadománnyal és az adó 1%-al, de a munkahelyén is összegyűjti az üdítős flakonokat, hogy a RePont visszaváltó-helyeken hozzánk jöjjön a bevétel. Tegyetek Ti is így!
kép: RSVN
