Milyen is a jó gyerek?
Sokféle felnőttel beszélgetve arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy sokaknak az számít „jó gyereknek”, aki úgy van jelen – mintha igazából ott sem lenne. Jelenlétével nem okoz gondot, bosszúságot a felnőtteknek. A gyerekre még ma is sokan úgy tekintenek, mint menedzselendő problémára. Annál jobb, mint kevesebb figyelmet, energiát igényel a szülők részéről.
„Milyen szépen eljátszik magában!”
„Egyedül végigalussza az éjszakát!”
„Soha nem sír.”
„Jól nevelt, mindig szót fogad.”
Megmondom őszintén, én nem szeretnék egy ilyen „jó gyereket”. És nem azt tartom jó szülőnek, aki olyan „jó” gyereket nevel, akivel „nincs baj”. Mert az ilyen értelemben felfogott jóság lehet, hogy jó a szülőnek, a nagyszülőnek, a gondozónak, de nem jó a kisgyereknek. Egy a szüleihez biztonságosan, egészségesen kötődő kisgyerek bizony bosszantóan gyakran igényli a szülei testi közelségét, figyelmét. Gyakran hangosan és zavaróan jelzi a szükségleteit. Gyakran próbálgatja a határokat. Az a dolga, hogy megtanulja: vajon milyen a világ, amibe beleszületett.
„Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e megszólítani a világot, vagy tök fölösleges – és ezt egy életre tudomásul veszi,” mondja Ranschburg Jenő.
Tudjátok mit? Teszek a konvenciókra és elvárásokra. Én nem „jó gyereket” akarok nevelni. Azt szeretném, hogy a gyerekem olyan emberré cseperedjen, aki képes egészségesen kötődni, bizalommal és nyitottsággal tekinteni a világra, értékelni és szeretni benne saját magát.
(note to myself)
