„Ha van valami, ami miatt nem aggódom, akkor az, hogy mit gondolnak az emberek, és hogy félreértenek dolgokat,” írta Henry Miller amerikai író egy barátjának. „Ez ellen semmit sem lehet tenni. Ami viszont egyre inkább lenyűgöz engem, hogy mennyire jól megértenek az emberek, ha a teljes dózist adom nekik, és nem tartok vissza semmit.”
Én is így vagyok ezzel. Rá kellett jönnöm arra, hogy hiába próbálok pontosan fogalmazni, hiába próbálom gondosan elkerülni, hogy félreértsenek – mindig lesznek, akik éppen azt és úgy értik félre, amit próbáltam elkerülni. Ami ellen próbáltam előzetesen és körültekintően bevédeni az írásomat.
Ez ellen nem tudok tenni azzal, hogy visszafogom magam, hogy bizonyos témákról nem írok, vagy hogy korlátozom, mit és mennyit osztok meg magamból. És ez tényleg nem meglepő: sajnos az emberek hajlamosak arra, hogy az előzetesen meglévő (elő?)ítéleteik megerősítését keressék bármiben, amit olvastak. Ha kockának akarod látni a kört, akkor annak fogod látni.
Ami viszont tényleg meglepő, hogy amikor úgy tényleg őszintén szívből írok – akkor milyen sok ember lelke rezonál rá. Pont amikor attól tartok, hogy lehet, ez már túl sok volt, túlságosan mélyről jött, túlságosan az én egyedi világomból – pont ezekről a megosztott élményekről derül ki leginkább, hogy egyetemes és emberi élmények.
És a reakciókból kiderül az is, hogy mennyire nem vagyunk egyedül. Mennyire nem az a valóság, amit valóságnak hiszünk: az elszigetelt, térben és időben bekorlátolt egyén, a valaki, az „én”.
Amit saját kis egyéni pokolnak hiszünk, bármennyire is egyedinek és személyre szabottnak tűnjék is, az valójában az egyetemes emberi létállapot szerves része. És mindig csupán karnyújtásnyi távolság választja el attól a végtelen és tágas és befogadó tértől, amin szintén osztozunk mind, mi, emberek. És ami sokkal valóságosabb bárminél.
(note to myself)
