„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondta Jézus.
És igaza volt. Az ítélkezés többnyire arról szól, hogy amíg a másik ember szemében piszkáljuk a szálkát, addig se kell foglalkozni a saját szemünkben a gerendával.
Magas erkölcsi lóról lenézni embereket a különféle vélt vagy valós bűneikért, egzotikus mást képezni belőlük, kirekeszteni, megbélyegezni őket, mint alacsonyabbrendű csoportot, miközben önelégülten igazoljuk saját tisztaságunkat, a „mi” és az „ők” lövészárkokba belekényelmesedni – ez az ítélkezés. Ezt valóban el kell kerülni.
Vannak azonban olyanok, akik ad absurdum – az abszurditásig – viszik ezt az érvet. Úgy értelmezik félre, hogy: „ne alkoss ítéletet”. Még az igényről is mondj le, hogy kifejezd, ha valamit helytelenítesz.
Ne mond ki a kétszer kettőről, hogy négy – fogadd el, hogy az másnak öt. Ne ítéld el az igazságtalanságot, a szélhámosságot, a néphülyítést, az elnyomást. Fogadd el, hogy éppolyan igaz lehet, hogy a Föld lapos, mint hogy a Föld gömbölyű. Hogy a tehén nem a bacitól betegedett meg, hanem a boszorkány átkától. Hogy a demagóg propaganda egyenértékű a valódi újságírással. Ne ítéld el a sarlatánt, aki a gyógyíthatatlan beteg zsebéből kibűvészkedi az utolsó petákot is – hiszen mindenki abban hisz, amiben akar.
Na ez a relativizáló, igazság-utáni félreértelmezése a ne ítélkezz szabálynak, amivel soha nem fogok tudni azonosulni. Igenis lehet és kell ítéletet alkotni, értékítéleteket, anélkül, hogy az ember az ítélkezés bűnébe esne.
(note to myself)
