Amióta megszületett a gyerekem, azóta én is szembesültem azzal, hogy a gyerekek nem úgy születnek, hogy valahogy „ösztönösen” tudnák, hogy ők most fiúk vagy lányok. Igen, a legtöbb esetben a biológiai nem kérdését egyértelműen el lehet dönteni már a születéskor (kivéve az interszex embereknél). De az, hogy aztán a fiúk megtanulják, hogy mi a „fiús”, a lányok meg azt, hogy mi a „lányos” – az már a szülők nevelésén múlik. A fiúknak kisautót vesznek, kék pólót, és elmondja nekik a nagyi, hogy milyen erősek és ügyesek. A lányoknak babát vesznek, rózsaszín szoknyát, és elmondja nekik a nagypapa, hogy milyen szépek. A nemiségnek vannak persze biológiai vonatkozásai, de nem ezek determinálják a legtöbb nemi szerepet, elvárást, hanem a társadalom.
Az emberek észre sem veszik, hogy milyen sok módon, milyen sok üzenettel egyengetik a gyerekük útját a férfivé vagy nővé válás útján – később hajlamosak ezt már úgy értékelni, hogy „hát az én kislányom már ösztönösen nőcis volt”, az „én kisfiam meg születésétől annyira fiús”. Pedig mi, szülők adjuk nekik a mintákat, mi mutatjuk meg nekik a nemi szerepeket – és az előítéleteink, sztereotípiáink is hatnak rájuk. Mi tesszük rájuk a nemi identitás csomagját, mint ahogy az első iskolatáskát is. Ezt a csomagot egy életen át cipelik.
És a legtöbb esetben ezzel nincs is nagy gond. Mármint persze vannak egészségtelen nemi sztereotípiák és igazságtalan, egyenlőtlen nemi szerepek. Ha egy kislány azt tanulja otthon, hogy anyu végez minden házimunkát, miközben apu sörrel a kezében nézi a tévét, az nem jó minta. Vagy ha a kisfiú azt tanulja, hogy anyu leissza magát este, és neki, mint férfinek, kell keménynek lenni és ellátnia magát, az sem. Ezek mérgező, traumatikus csomagok. És ideje rajtuk változtatni.
Ezenkívül a nemiség nem egyszerűen bináris dolog. Rengeteg egyéni eltérés van ebben azok között is, akik egyébként határozottan nőnek vagy férfinek tartják magukat. Még azt sem mondanám, hogy a nemiség egy spektrum – mert az is csak egy lineáris vonal A és B pont között. Itt viszont sokdimenziós eltérésekről van szó. Sokféleképpen élhetjük meg azt, hogy férfiak vagyunk, vagy hogy nők.
De van olyan is, amikor ennél többről van szó. Az emberek egy kisebbsége nem tud azonosulni magával a nemi identitással sem, amit születéskor kapott – úgy érzi, a csomag, amit ráraktak, nem az övé, idegen tőle. És ő egy másikat választana. Vannak, akik a férfi csomagról váltanának nő csomagra – és fordítva. Ezt a jelenséget nevezik gender diszfóriának is a pszichiáterek – de persze ez az egész jelenség sokkal komplexebb annál, mintsem beleférjen egy diagnosztikai rubrikába. Ez egyáltalán nem új jelenség, több ezer éve dokumentálva van. Vannak társadalmak, kultúrák, ahol ez teljesen elfogadott, míg más kultúrákban – például a miénkben – tabu és tiltás övezi. És pont emiatt aztán nem is tudhatjuk, hogy vajon hány embert érintett a múltban: hány ember élte le úgy az életét, hogy közben idegennek érezte magát a saját testében, nemi szerepében. Esetleg hányan lettek amiatt öngyilkosok, hogy ez a titok egy elmérgesedett sebként ott éktelenkedett a lelkük közepén. Sajnos azt tudjuk, hogy még ma is túl sok fiatal vet véget az életének amiatt, mert a szülei, a környezete nem fogadják el annak, ami.
Na most rengeteg átpolitizált rémtörténetet lehet olvasni a hanyatló Nyugatról, és hogy ott már a szülők tudta nélkül levágják az óvodás kisfiúk fütyijét. Ezeknek a történeteknek a nagy része kamu. De vannak jogos és legitim kérdések és félelmek is a szülőkben, és általában a polgárokban, amiket botorság lenne elhessegetni azzal, hogy ez mind csak transzfóbia. Vajon nem túl éretlen-e még egy tini, hogy eldöntse, ő tranzíciót szeretne? Vajon hogyan reagálnék, ha az én gyerekemről lenne szó? Vajon mit gondolunk a pubertás-blokkolókról? Vajon jó-e, ha rám aggatják, hogy „cisz”? Vajon sportolhat-e egy transz nő a női sportágakban? Vajon az, hogy valaki születésétől fogva nőként élt, nem teszi-e mássá az ő megélt élményét, mint egy frissen átoperált transz nőé? Szerintem ezekről a kérdésekről lehet és kell is őszintén, tabuk nélkül beszélgetni. Megmondom őszintén, hogy Nyugaton gyakran járó emberként én is kerülök olyan helyzetbe, amikor ott úgy érzem: egyes aktivisták türelmetlensége és dogmatizmusa nagyon nem konstruktív ezen a téren. De éppúgy nem konstruktív az sem, amit például a Partizán csinál, ami gyakran legitim kérdéseket vet fel – de ezeket nagyon elfogultan, előítéletesen és egyoldalúan válaszolja meg. Jogosan akasztotta ki nemrég a Háttér Társaságot.
Borzasztó fontosnak tartom, hogy ezeket a kérdéseket ne zsigerből döntsük el, hanem körültekintően, a tudományos bizonyítékok és emberi jogok, az érintettek megélt élményeinek alapos áttanulmányozásával. És, ami nagyon fontos: legyünk nyitottak és elfogadók az érintettekkel. Lehet, hogy te legbelül úgy érzed, hogy az a transz nő csak egy férfi, aki nőnek „adja ki magát”. És úgy érzed, hogy kínkeservvel se tudsz rá úgy gondolni, mint nőre. De tudod mit? Van valami, ami ennél jóval fontosabb: hogy egy emberről van szó. Akiről, ha vállalkozott egy ennyire komoly átalakulásra, feltételezheted, hogy ez borzasztó fontos neki. És egyszerűen emberségről szól az, hogy megadod neki a tiszteletet és, ha legalább a kommunikáció szintjén is, de elfogadó, nyitott és együttérző vagy vele. Ez a minimum. Különösen egy olyan országban, ahol jelenleg transznak lenni bizony nem leányálom: csomó téren éri őket diszkrimináció és gyűlölet, az állam részéről is. Szóval gondoljak bármit is bizonyos részkérdésekről, vagy arról, hogy Nyugaton a transz mozgalomnak vajon milyen törekvéseivel nem tudok teljesen azonosulni: itt Magyarországon én jelenleg csakis feltétel nélküli szolidaritást tudok vállalni minden transz embertársammal.
Köszönöm, ha végigolvastad – és remélem a kommentekben sem szabadulnak el az indulatok! ❤
