Mielőtt az ember szülővé válik, tele van mindenféle rózsaszín elképzeléssel arról, hogy milyen lesz majd nyaralni a gyerekeivel. Együtt a boldog család. Amiben persze erősítik a különféle utazási irodák eszményi családokat bemutató reklámjai is. Gondosan eltervezed, milyen lesz: próbálsz felkészülni különféle eshetőségekre is.
Aztán jön a valódi nyaralás a kisgyerekkel. És az ember gyorsan megszabadul némely illúzióitól: a valóság orrba vág. Mert bármennyire is vannak kellemes pillanatok és élmények – vannak bizony! – de előbb-utóbb eljön egy olyan pont, amikor a dolgok, hogy is mondjam – hát szétesnek.
Azt hiszem, nekem az apaság advanced level akkor jött el, amikor tegnap a hihetetlenül forgalmas, dugókkal tarkított autópályán próbáltam biztonságosan elvezetni az autót A-ból B-e, miközben a hátsó ülésen a kislányom a betervezett nyugis szundi helyett éppen torka szakadtából üvöltött, hogy vegyük ki a gyerekülésből.
„Azt hiszem, bekakált,” állapította meg a feleségem.
Remek, mondtam magamban rezignáltan. Nem elég, hogy még legalább fél óra volt az útból, de a GPS éppen most jelentette be, hogy újabb torlódások vannak előttünk. Lesz az egy óra is.
„Mindjárt odaérünk,” állapítottam meg kevés meggyőződéssel.
A gyerek ordítása eközben még egy oktávot emelkedett – és már az utolsó eszközként tartogatott csodafegyver, a happy song bevetése is csak pár percre tudta némileg megnyugtatni.
Az autópályán a közlekedés idegbajos, szabálytalan ritmusban haladt: a sofőrök frusztrációja szinte tapintható volt, mérges bogarakként rajzottak körülöttünk. A külső káosz és a dühös babasírás fülsiketítő crescendo-vá fokozódott a fülemben – éreztem, ahogy a stresszhormonok táncot járnak a szinapszisaimban.
Ha még mindez nem lenne elég, a baba sírása furcsa gurgulázó hangoknak adta át a helyét: „Összehányta magát,” erősítette meg a feleségem a félelmeimet, „álljunk meg az első lehetséges helyen!”
Csodás. Más már nem is hiányzott.
Bizony, szülőnek lenni nem csak az ideális és meghitt pillanatokból áll, amiket kiraksz majd a fotóalbumba. Apának lenni néha pontosan olyan, mint fáradtan vezetni az autópályán, miközben a gyereked ordít és éppen sugárban hány.
Hiába tervezel, hiába készülsz fel: a tervek és a dolgok szétesnek. Előbb-utóbb szétesnek. Egy gyerekkel inkább előbb, mint utóbb. Lesz olyan, hogy nem fogsz tökéletesen reagálni. Ez nem valami „hiba”, ez nem valami deviáció, eltérés az „optimális szülőségtől”, nem azt jelenti, hogy „szar szülő” vagy – hanem a szülőség része. Part of the package.
(note to myself)