Sokat lehet olvasni arról, hogy miként használjunk különféle lelki és spirituális gyakorlatokat a sokféle negatív tapasztalásaink, érzelmeink észlelésére és kezelésére. Alapvetően egy csomó ilyen gyakorlat ilyen módon is épült be a nyugati terápiás gyakorlatba: például a „mindfulness-alapú stressz csökkentés”.

Viszont éppen annyit kellene beszélnünk arról is, hogy miként használjuk ezeket a módszereket a pozitív észleléseink és érzelmeink megélésében. Ami már egyáltalán nem olyan magától értetődő. Hiszen az ember mondhatja erre, hogy oké, segítségre van szükségem ahhoz, hogy menedzseljem a dühöt, a stresszt, a depit. De miért kellene nekem bármilyen módszert használnom arra, hogy „kezeljem” az örömömet, a gyönyörömet?

Hiszen örülni, a jót élvezni mindenki tud! Vagy nem?

A válasz nem is olyan egyszerű, mint sokan gondolnák.

Én úgy látom (persze nem csak magamtól, hanem nálam jóval bölcsebb emberek útmutatása nyomán), hogy a szenvedéseinknek kétféle gyökere van. Az egyik az, hogy kényszeresen kerüljük a fájdalmat és kényelmetlenséget, és nem tudunk vele mit kezdeni. A másik pedig az, hogy kényszeresen hajszoljuk, habzsoljuk a gyönyört és – nem tudunk vele mit kezdeni.

Az élet kisebb-nagyobb örömeit úgy élvezni, hogy közben nem alakítunk ki egyfajta egészségtelen ragaszkodást éppen olyan nagy művészet, mint az élet kisebb-nagyobb fájdalmait úgy elviselni, hogy nem menekülünk előlük kényszeresen. Mindkettő része a gyakorlatnak – ha úgy tetszik, éppúgy meg kell tanulnunk fájni, mint örülni.