„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás.”
Ezt a sort Halász Gábor, a kitűnő esszéista írta József Attiláról.
Libabőrös lettem, amikor elolvastam – borzongatóan szép megfogalmazás. Olyannyira az, és olyannyira találó József Attilára – hogy akár József Attila is írhatta volna magáról. A maga szenvedélyes tisztánlátásával.
De vajon hogyan lehet a tisztánlátás szenvedély?
Úgy, hogy József Attila tisztánlátása nem holmi racionális készség – hanem gyermeki tisztánlátás. Tiszta látás: a gyermek rácsodálkozása a világra. Fél tőle, idegen neki, folyton visszamenekülne előle az anyja szoknyája mögé – de egyben kíváncsian és játékosan vonzódik az ismeretlen felfedezéséhez.
Igazsága több, mint a valódi: az ember gerincvelőjébe hatol, és ott fel-le szaladgál, mint a kóboráram.
A távolság a város peremén, ahol él, nem egyszerűen A pontot választja el B ponttól – de üveggolyó. Megkaphatod.
A proletariátus kizsákmányolása fölött érzett felháborodásába belesűríti az elmart, kétségbeesett kisgyerek üvöltő magányát.
Minden nő, akivel dolga akad: a Mama. Ha szakít, nem egyszerűen csak egyedül marad, de a hideg űrbe, homokos, szomorú síkra taszítják. Ahol okos fejével biccent, nem remél.
„Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.”
