„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás.” Ezt a sort Halász Gábor, a kitűnő esszéista írta József Attiláról. Libabőrös lettem, amikor elolvastam – borzongatóan szép megfogalmazás. Olyannyira az, és olyannyira találó József Attilára – hogy akár József Attila is írhatta volna magáról. A maga szenvedélyes tisztánlátásával. De vajon hogyan lehet a tisztánlátás szenvedély? Úgy, hogy József Attila tisztánlátása nem holmi racionális készség – hanem gyermeki tisztánlátás. Tiszta látás: a gyermek rácsodálkozása a világra. Fél tőle, idegen neki, folyton visszamenekülne előle az anyja szoknyája mögé – de egyben kíváncsian és játékosan vonzódik az ismeretlen felfedezéséhez. Igazsága több, mint a valódi: az ember gerincvelőjébe hatol, és ott fel-le szaladgál, mint a kóboráram. A távolság a város peremén, ahol él, nem egyszerűen A pontot választja el B ponttól – de üveggolyó. Megkaphatod. A proletariátus kizsákmányolása fölött érzett felháborodásába belesűríti az elmart, kétségbeesett kisgyerek üvöltő magányát. Minden nő, akivel dolga akad: a Mama. Ha szakít, nem egyszerűen csak egyedül marad, de a hideg űrbe, homokos, szomorú síkra taszítják. Ahol okos fejével biccent, nem remél. „Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget.”