Pilinszky verseit nem elég olvasni – hallgatni kell. Ahogy maga a költő olvassa fel őket. Szerencsére számos felvétel megmaradt, amiket az ember megtalál a neten.
A költő ujjai között az elmaradhatatlan cigaretta: füstje tétova jeleket rajzol a levegőbe. Tekintete mély és tiszta kút. Kimondhatatlan fájdalmak távoli csillagainak fényeit tükrözi vissza. Hangja lágy, légies. Lassan, tagoltan beszél. Hagyja, hogy a szavak úgy koppanjanak, mint a leejtett kő. Ami a gravitáció kérlelhetetlen törvényének engedelmeskedik. Hogy a jelentés leülepedjen és tócsákba gyűljön bennünk.
„Dantéra mutogattak a firenzeiek úgy, ahogy mi rá: egy ember, aki megjárta a poklot,” emlékezett Pilinszkyre Nemes Nagy Ágnes. „De ő nem megjárta, hanem benne élt: éles sugarú kegyelemmel át-átsöpört sötétben.”
Vajon honnan eredt ez a sötétség, ez a komor elszánás? Honnan a tépelődéssel átvirrasztott éjszakák, a láncdohányzásba és szeszbe fojtott szorongás, a hipochondria, a depresszió? És honnan ez a ragyogó szellem, ez a tündöklő fény, ami még a legsűrűbb sötétségen is átvilágít?
Elméletek – tények – vannak, amik ezt megmagyarázzák. A költő élete nem szűkölködött pokoljárásokban. Ott voltak a világháborús élményei, amelyek egész életében kísértették. Személyesen is szembesült a „gonosz banalitásával” (Hannah Arendt) a koncentrációs táborok bugyraiban. És ott volt az elfojtott (homo)szexualitása, ami örök mássá és idegenné tette egy előítéletes társadalomban.
Ha még mélyebbre ásunk, a gyermekkorába, ott is bőven találunk traumatikus eseményeket.
„Édesapámat egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását,” emlékezett vissza. „Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.”
Pilinszky ősbizalma valószínűleg már kisgyermekként megrendült. De aki csak a vele megtörtént eseményekre, a dokumentálható tényekre fókuszálva próbálja megérteni a költészetét, az rossz nyomon jár.
Ő maga is gyakran idézte Rilke mondatát: „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot.”
Pilinszky, mesterével, Simone Weil-el együtt, azt vallotta, hogy a tények és a valóság két különböző dolog. És „a művészet ambíciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.”
De vajon mi a különbség a tények és a valóság között?
Ami puszta tény: térben és időben könnyen körülhatárolható. Leírható. Felsorolható. Mérhető. Dokumentálható.
A valóság ennél több: határtalan. Mérhetetlen. Végtelen. Dokumentálhatatlan.
Immanuel Kant filozófus úgy mondaná, hogy a tények immanensek – a valóság pedig transzcendens.
A költő – akárcsak az alkimista, aki közönséges fémekből aranyat állít ellő – a puszta tényeket, a térben és időben körülhatárolható tárgyakat, átváltoztatja valósággá. Végtelen, határtalan létté.
Olvasd csak el a legismertebb versét, a Négysorost!
„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”
A szegek. A homok. A plakát. A folyosó. A villany. Mind mind banális, hétköznapi tárgyak. De a költő versében olyan résekké, hasadásokká válnak a tények szövetén, amelyeken át beszűrődik homályos világunkba a transzcendens – a valóság – ragyogó fénye. Ami persze Pilinszkynél – aki hívő katolikus volt – egyben azt is jelenti, hogy ezek a banális tárgyak üdvtörténeti jelentéssel ruházódnak fel.
„A létezés csak létezik. De a valóság van,” írta Pilinszky. „Isten nincs – létezése nem tény, hanem valóság.”
Verseiben a tények világa: csupa idegenség. Csupa közöny. Csupa magány.
Az ember szomorú, tragikus, gyarló lény, belevetve egy ellenséges, abszurd világba – egyedül az isteni kegyelemben reménykedhet.
Voltak persze, a kortársai közül is, akik szerették volna „megfejteni” és „megoldani” Pilinszky szenvedését. Ő maga ezeket a kísérleteket – és a pszichológiát, mint szakmát úgy általában – azzal hárította el, hogy az élet nem megoldandó probléma. Hanem tragédia, aminek elviseléséhez irgalomra van szükség.
Igaza volt abban, hogy a világ sötét és abszurd hely tud lenni. A társadalom pedig igazságtalan és előítéletes. És hogy az elviseléséhez kell valamilyen élő kapcsolat a transzcendenssel. Irgalom, ahogy ő mondja. De ez az irgalom sokféle módon megnyilvánulhat.
Többek között éppen azt jelenti, hogy senki sem rendeltetett eleve szenvedésre. Senki – Pilinszky sem – rendeltetett láncdohányzásra, kemény piálásra, folyamatos tépelődéssel átvirrasztott éjszakákra, a gyermekkor kimondhatatlan fájdalmait visszhangzó rémálmokra, a szexualitása miatt érzett szégyenre.
Költészete sokuknak, hívőknek és ateistáknak, megadta a hátborzongató, libabőrös reményt, akár a legsötétebb óráinkban is. Megnyitotta a „nyílegyenes labirintust”, az ablakot a valóságra, „a fókusz lángoló közös fészkébe”.
„A valóság a lélek, az illúzió a világ,” írta. „Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és ‘tényszerűbb’. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! A lélek a valóság, s a világ – az elnehezült látszat. Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek. Akkor még a halál se üthet sebet rajtam.”
fotó: Eiffert János
