A Pipp és Polli mesesorozat szerzői elrejtettek egy elvarratlan szálat „A szuper roller” mese végén: miközben a nyuszi és a kisegér boldogan suhannak hazafelé, a háttérben egy nyuszilány pityereg, amiért leesett a földre a fagyija. Szöveges kifejtés nincs, és számunkra, felnőttek számára talán jelentéktelen részlet. De nem úgy egy 15 hónapos ifjú könyvkritikus számára. Amikor ideérünk a mesében, és már lezárnám a sztorit, ő határozottan ellenáll. Rámutat a nyuszilány leesett fagyijára, és élénken gesztikulálva követeli, hogy fejtsem ki. Nehogymár azt képzeljem, hogy csak úgy lezáratlanul hagyok egy ilyen stroyline-t! Ãgy hát bevetem az apai képzelőerőt: kitalálok egy történetet Polliról, aki pénzecskét ad a nyuszilánynak, hogy vegyen új fagyit. Ãgy mindenki boldog – a kislányom, még ha nem mindig is érti teljesen a sztori értelmét, de megnyugszik, ásó-kapa, jöhet a happy end!
Nem tudom, hogy a szerzők tudatosan rejtették-e el ezt a részletet, de gondolom igen. És okosan tették. Egyrészt nagyon jó kis teszt ez: teszteli a gyereked empatikus képességének fejlődését. Ha emlékszik, hogy egy másik Pipp és Polli mesében a fagyi jelentőséggel bírt, és ha nem hagyja hidegen egy másik élőlény szenvedése, még ha az csak papíron létezik is, akkor következtethetsz arra, hogy csírázik benne nem csak az értelem, de az együttérzés is. Másrészt pedig megdolgoztatja a szülő képzelőerejét is és lehetőséget teremt arra, hogy az önállóan elmesélt történeten keresztül újabb lehetőség nyíljon a szülő és a gyerek közötti kapcsolódásra.
Hogy miért mesélem el ezt részletesen? Mi keresnivalója van az ilyesminek ezen az oldalon? Talán a fanyalgók, akik legszívesebben száműznék az oldalról a szülői témákat, nem mindig fogják fel, de én szilárdan hiszem, hogy – minden. Ha az elmúlt évek, évtizedek kutatása, szellemi útkeresése valamit megtanított nekem, akkor azt, hogy az első egy-két évünknek milyen hihetetlenül nagy szerepe van abban, hogy milyen emberré válunk. Itt és ekkor érnek bennünket olyan hatások, amelyek formálják azt, hogy felnőttként miként fogunk reagálni a valóságra. Az ebben az időszakban szerzett sebek gyakran életre szólnak, ha nem dolgozzuk fel őket. Függőségek, lelki betegségek melegágyai lehetnek. És ugyanígy: az ebben az időszakban kialakított építő kapcsolódásaink a szüleinkkel egész életünkre szóló erőforrást jelentenek. Kreativitás, empátia, rugalmasság, egészséges önértékelés: ezek mind-mind itt gyökereznek.
Szomorú, hogy egy hazai felmérés szerint a szülők majdnem egyharmada egy év alatt egy mesét sem olvasott el a gyerekének. Pedig ma már tudományos kutatások is alátámasztják azt, hogy a mesemondás, könyvolvasás, éneklés nem egyszerűen csak időtöltés és szórakoztató elfoglaltság a gyerekek számára. Hanem konkrétan serkenti az agy fejlődését, amit agyi képalkotó eljárásokkal is igazoltak a kutatók. Azok a gyerekek, akiknek sokat olvastak, sok mesét meséltek gyermekkorukban, jobb képességekkel – nyelv, szókincs, ritmusérzék, minták felismerése, szövegolvasás-értelmezés stb. – rendelkeztek később, mint akiknek nem. És az, hogy beültetjük a gyereket a TV, a laptop vagy az okostelefon elé mesét nézni, az nem ugyanaz, mint amikor mi mesélünk, olvasunk, éneklünk neki. Egyrészt a könyvek sokkal jobban megdolgoztatják a képzelőerőnket. Másrészt a közös meseolvasás, mint írtam feljebb, kitűnő alkalom a szülő és gyerek közötti kapcsolat elmélyítésére.
Szóval kedves szülők: olvassatok, meséljetek, énekeljetek a gyerekeiteknek! Vegyetek, adományozzatok mesekönyveket a kevésbé szerencsés helyzetű szülőtársaitoknak! Még ha nem is mindig látszik, de ezzel vértezitek fel őket, hogy felnőttként majd jobban boldoguljanak, tartalmasabb társas kapcsolatokat építsenek ezen a világon!
