„Mindig, már mint apró gyermek, más voltam,” írja Edgar Allan Poe az „Egyedül” című versében. A másságnak ez az érzése végigkísérte az egész életét: nem volt képes valódi, mély emberi kapcsolatokat létrehozni. „Kevés barátja volt, ha volt egyáltalán,” jegyezték meg a gyászbeszédében.
Ezt a magányt valójában saját maga választotta, gyönyörű verseket írt róla – és mégis, rettenetesen szenvedett tőle. Bánatát alkoholba fojtotta, ami hozzájárult korai halálához.
Halála előtt nem sokkal elismerte, hogy alkoholizmusának nem sok köze volt az élvezethez. „Nem azért kockáztattam a hírnevem, értelmem és az életem, hogy élvezetet hajszoljak,” írta. Hanem azért, hogy csillapítsa „elviselhetetlen magányát”.
Jonathan Hari a könyvében jól írja: a függőségnek nem az absztinencia az ellentéte, hanem az emberi kapcsolódás.
Manapság már szinte minden valamirevaló kutatás megemlíti, hogy az emberi boldogság (ezalatt itt most az élettel való elégedettséget értem) egyik legfontosabb összetevője: a tartalmas, tartós emberi kapcsolatok. Enélkül hiába van vagyonod, hírneved, hatalmad: el fogsz sorvadni. Az egészséged is megromlik, hiszen az egészséghez nem csak az kell, hogy megfelelően étkezz és edzd a tested. Hanem az is éppen annyira hozzátartozik, hogy legyenek emberek, akiknek kiöntsd a szíved.
„Never worry alone” (Soha ne aggódj egyedül) – ahogy Robert Waldinger, a Harvard boldogságkutatást végző professzora, Zen-meditációs tanító szokta mondani.
Azt írtam, Poe „maga választotta” ezt az egzisztenciális elszigeteltséget, idegenséget és magányt, ami olyan megrázó erővel köszön vissza a gótikus horrort inspiráló verseiből. De ez nem teljesen igaz. Poe magánya, kötődésre való képtelensége a gyermekkorában gyökeredzett. Amikor két éves volt, az apja elhagyta a családját. Három éves korában pedig az anyja halt meg tuberkolózisban.
Sokat gondolkodom azon, hogy vajon azokat a lelki képességeinket, amikre egyébként méltán lehetünk büszkék – őszinteség, bizalom, kedvesség, kreativitás, szociális érzék, érzelmi intelligencia – vajon mennyire a saját érdemünknek tudhatjuk be, illetve mennyire köszönhetjük annak, hogy gyermekként a megfelelő pillanatokban megkaptuk a megfelelő gondoskodást és figyelmet?
Vajon hány olyan összeférhetetlennek, magának valónak bélyegzett ember jár köztünk, aki elmar maga mellől mindenkit – de közben ott bent szenved az ürességtől? Soha nem választjuk igazán szívből a magányt, még ha el is utasítjuk az emberek közelségét, és inkább vagyunk egyedül.
![](http://cdn-603e8c24c1ac180650175bd1.closte.com/wp-content/uploads/sites/8/2024/02/speter-podcast-image-drogriporter-750x420-2.jpg)