Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer – mondja Polonius a Hamletben.
Nagyjából minden évben ez jut eszembe, amikor elolvasom a Vezér posványosi zagyválásáról szóló összesítéseket (meghallgatni, na azt nincs se időm, se türelmem). A 30-as években érezhették ugyanezt azok, akik Mussolini, Hitler vagy éppen Szálasi hagymázas vízióiban és Nyugat-ellenes dörgedelmeiben keresték az összefüggéseket.
Akkoriban éppen olyan rettenetes meggyőződéssel hirdették a Nyugat alkonyát, a liberális demokráciák végét, az új, keleti típusú autokráciák hajnalát. A kritikáikban néhol akár az igazságok (vagy féligazságok) morzsáit is meg lehetett találni. De hogy mi lett az egésznek a vége, azt nem kell ecsetelnem: mindez ma már történelem. Mint ahogy a történelem fogja majd helyretenni azt is, amit ezek a mai önjelölt világmegváltók művelnek.
Idén ezen felül valami más is beugrott az orbáni beszédről: pszichológiai projekció.
Ugyanis amikor arról beszél, hogy „amit kapsz, nem a nagyság lesz, hanem a nagyképűség”, és „megjelent az agresszív törpe mint új embertípus” – hát nem kell pszichomókusnak lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy Orbán valójában itt saját magáról beszél. Illetve arról, ami ott van benne, de amiről nem akar tudomást venni. A kisebbrendűség, a megalázottság őt belülről fűtő borzasztó frusztrációjáról, amit agresszív pökhendiséggel próbál álcázni. Felfújja magát, mint a béka az ezópusi mesében, aki ökörnek akar látszani – aztán kipukkad.
És ha ezt látod, akkor meglátod ebben a pódiumon pöffeszkedve ömlengő pojácában – az egész túlméretezett messiás-komplexusa és a saját fontosságába vetett torz hitének álarca mögött – az ijedt kisfiút. Aki ott bent szorong: apu, látsz engem? Apu, értékelsz engem? Apu, miért ütsz?
Minden pompája és bűvészkedése és csinadrattája ellenére is: milyen szánalmas formája is a zsarnok az emberi létezésnek!
Alice Millernek, a holokauszt túlélő pszichológusnak van egy esszéje arról, hogyan termeli újra a társadalom a gonoszt – hogyan születnek a zsarnokok. És ebben írja, hogy a zsarnok soha nem képes szembesülni a saját szenvedésével. A benne élő belső gyermek szenvedésének tagadása fűti a zsarnokságot. Ez az, ami csillapíthatatlan szomját táplálja az újabb és újabb legyőzendő ellenségek, meghódítandó országok és elnyomandó alattvalók iránt.
Nincs új a Nap alatt.
(note to myself)
