Ez volt rossz klíma-lelkiismeretünk nyara. Melegrekordok dőltek sorra, és egy csomó ismerősöm, aki eddig vitézül ellenállt a klímának, a júliusi hőhullám alatt döntött úgy: nincs mese. Be kell szerelni. Ahogy odabent kucorogtunk a hűtött szobában, miközben odakint a motorok zakatoltak és ontották a hőt az utcára, hogy minket megóvjanak a hőségtől – nekünk volt alkalmunk elgondolkodni pár dolgon. Már aki szokott. Például azon, hogy most akkor ilyenek lesznek ezentúl a nyaraink, itt, a sivatagosodó Kárpát-medencében? Hogy heteken keresztül csak akkor merészkedünk ki a szobából, ha muszáj? Hol vannak már azok a régi nyarak, amikor a nyár arról szólt, hogy kint lenni a szabad ég alatt? Amikor a hírekben olvastunk még évekkel ezelőtt a globális felmelegedésről, csak legyintettünk: mi az az 1-2 fok? Istenkém. Akkor még nem értettük, hogy mi is az. Aztán amikor a nyári hőség egyik napról a másikra átfordult novemberbe, és annyi eső esett le a hegyekben, mint máskor hónapok alatt, akkor már kezdtük sejteni, hogy a közelgő klímakatasztrófa bontakozik ki a szemeink előtt. A közelgő, mert a nyugtalanító érzésünk megmaradt, hogy ez még csak a kezdet. Hogy tíz év múlva a mostani nyár már mérsékeltnek számítana, és az ilyen szélsőséges ingadozások pedig hétköznapinak. Mi még nem is igazán érezzük ennek az egésznek a súlyát. A klímát hűtés helyett fűtésre kapcsoltuk. Na bumm. De vannak, akiknek az élete munkája megy tönkre éppen. És vannak lények – nem emberek – ezen a bolygón, amelyeket éppen egyenesen a kipusztulás fenyeget. Mint a fecske. A remény villásfarkú jelképe. A vándormadár, ami gyermekkorunkban olyan nagy magabiztossággal jelezte nekünk az időjárás és az évszakok változását. Ha éppen alacsonyan szállt, vagy ha éppen magasan – mi olvastunk belőle. Vele köszöntöttük a tavaszt, vele búcsúztattuk a nyarat. Az utóbbi években sajnos a száma megcsappant, élőhelyeit, fészkelőhelyeit folyamatosan pusztítja az ember. És ha ez még nem lenne elég, most, hogy az évszakok összezavarodtak, tömegével pusztul a hirtelen jött zimankóban. „De hát kit érdekel a fecske, az csak egy madár,” legyinthetnek azok, akik nem értik az ökológiai egyensúly fogalmát. És akik nem értik azt sem, hogy egy ilyen állat több, mint a biológiai funkciója. Az életünk része. A lelkünkből egy darab. Mielőtt a feleségem megfogant a kislányommal, Portugáliában nyaraltunk. Az egyik barátunktól kaptunk egy porcelán-fecskét. A portugálok számára is a remény szimbóluma: ezzel kívántak nekünk szerencsét. Azóta is az előszobában van a falon. Bár nem vagyok különösebben babonás, de valahogy nem tudom félretenni a gyanút, hogy neki is volt köze ahhoz, hogy végül sikerült – hogy a reményünk testet öltött. És most azon tűnődöm: vajon ha a kislányomnak lesznek gyerekei, és nekik is lesznek gyermekeik, akkor vajon ők ismerni fogják-e még a fecskemadarat? Vagy már csak albumok képeiről, a kipusztult állatok között. Vajon megkérdik-e majd, ha a szüleik egy régi meséből olvasnak, amiben felbukkan a fecske, hogy az meg micsoda? Vagy megértik-e majd Reményik Sándor versét: „Mint víz tükrét a fecske szárnya Legyintvén – pár csillogó csöppet Visz magával a magasságba: Úgy szeretném legyintni én is Lélekszárnnyal az életet, S ragadni fel a végtelenbe, Viharzó zsoltárt énekelve, A megmentett szépségeket.” Ha adnak neked valamit az írásaim, kérlek, támogasd a munkánk, link a hozzászólásban!