Amikor a kutyák egymásnak, vagy neked a hasukat mutatják, az többnyire a feltétlen bizalom jele: „megmutatom neked a legsérülékenyebb pontomat, mert tudom, nem élsz vissza vele és nem fogsz bántani.”
Hasonlóak vagyunk mi is, emberek. Csak éppen mi nem a hasunkat mutatjuk egymásnak a bizalom jeleként. Hanem merünk sérülékenynek mutatkozni: merünk beszélni arról, ami fáj. A gyengeségeinkről és gyarlóságainkról. És ez számunkra szociális szempontból éppen annyira kockázatos, mint az éles tépőfogakkal felszerelkezett ragadozók számára feltárni egymásnak a puha hasukat.
A mi tépőfogaink szavak. Amik bizony éppen olyan nagy kárt tudnak okozni. Sebeket okoznak és tépnek fel. Szociális állatként a legnagyobb sérüléseinket kapcsolatban szerezzük. Így hát alaposan meggondoljuk, kinek mutatkozhatunk sérülékenynek.
Többen közülünk már kisgyermekként megtanulták, hogy sérülékenynek mutatkozni, gyengeséget mutatni: mindig egyet jelent a szenvedéssel. Mert a szüleik, akik többnyire szintén nem tanultak meg biztonsággal kötődni, beléjük verték, hol szavakkal, hol ütésekkel is, hogy aki gyengének mutatkozik, az nem méltó a szeretetre. Beléjük verték, hogy semmit nem érnek.
Így hát sokan, mire elérik a felnőttkort, páncélt növesztenek. Bizalmatlanságból. Cinizmusból. Szarkazmusból. És tüskéket. Aggresszióból. Arroganciából. Bebújnak a páncél mögé, és gondosan vigyáznak arra, hogy ne mutatkozzanak senkinek sérülékenynek. Tüskéikkel megszúrnak mindenkit, aki megpróbál a közelükbe férkőzni. És ha valaki sérülékenynek mutatkozik előttük, azt a gyengeség jelének veszik: felhívásnak arra, hogy bántsák.
Egyesek közülük mesterfokra fejlesztik a színlelést és a manipulációt: hízelgéssel vagy zsarolással megtörik a másik páncélját, majd szinte kéjelegve mártogatják a másikba a szavak tépőfogait. Addig sem kell a saját lelkükben dédelgetett, titkolt sajgó sebbel foglalkozniuk. Sokkal könnyebb fájdalmat okozni, mint a fájdalmat megélni.
Csakhogy a páncél nem csak védelmez, de be is zár és ki is rekeszt. A tüskék nem csak azt tartják távol, aki bántana – de azt is, akinek a szemébe nézve láthatnánk tükröződni a feltétlen bizalmat. Érezni, hogy felelősek vagyunk egymásért. Ami nélkül legfeljebb túlélhetünk, de ami nélkül nem érdemes élni.
Brené Brown, az emberi sérülékenység egyik kutatója találóan mutat rá arra, hogy a sérülékenység veszélyes, nehéz és félelmetes. De egyben sokkal kevésbé veszélyes, nehéz és félelmetes, mint az emberi élet végén szembesülni a kérdéssel: vajon mi lett volna, ha képes lettem volna bízni benned, sérülékenynek mutatkozni és kimondani, amit érzek?
Meghúzni magunk körül az egészséges védelmi határokat, de egyben tudni, mikor, kivel, hogyan kell, lehet sérülékenynek mutatkozni, kihez, hogyan kell bizalommal kötődni – ez az emberi élet egyik legnagyobb művészete.
