Máté Gábort sokan félreértik, amikor arról beszél, hogy a függőség nem betegség, hanem a legemberibb dolog a világon. Vajon akkor csökkenteni akarja a jelentőségét annak, hogy mennyire el tudja torzí­tani az ember életét a függőség? Hogy milyen sok káros hatása van? A fenét. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy amit valamiféle kóros viselkedésnek hiszünk, az valójában nagyon is természetes reakció, amit nem a drog okoz, hanem a szenvedés. A drog csak eszköz. Nem is szükséges és nem is elégséges feltétele a függőség kialakulásának. A függőséget nem a drog hatása okozza, hanem az ember reakciója a szenvedésre, amit magával hurcol, mint egy keresztet. Igen, mások vagyunk abban, hogy vajon mitől és mennyire válunk függővé. A különféle függőségek egészségügyi és egzisztencális hatásai teljesen mások lehetnek. Nem mindegy, hogy az ember kávétól vagy herointól válik függővé. De ettől még a függőség gyökerei ugyanott vannak – az ember görcsös igyekezetében, hogy a valósághoz fűződő torz viszonyát javí­tsa, hogy elkerülje a szenvedést. És ebben a szenvedésben mindannyian részesülünk: még azok is, akik egyébként nem válnak függővé drogoktól. Ez a szenvedés természetes és szerves része az emberi létezésnek: abból fakad, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy valami mást akarunk, mint ami van, és valami mássá akarunk válni, mint akik valójában vagyunk. Amiben különbözünk, az legfeljebb az, hogy mennyit kapunk a szenvedésből, és mennyire vagyunk érzékenyek és sérülékenyek, mennyire vagyunk elszigetelve, jelentés és tartalom nélküli élet-zárványokban. Minél nagyobb bennünk a szenvedés, minél kevesebb a jelentés – annál súlyosabbak lesznek a függőségeink is. A Buddha első két nemes igazsága: a kielégületlenség, mint szenvedés (dukkha) a sóvárgásból (tanha) fakad. Abból, hogy elkerüljük a fájdalmat, hogy új kellemes élményeket szerezzünk és hogy mások fölé emelkedjünk. Ebből a szempontból az emberi létezés nem más, mint függőség. Amiből a felépülés az, hogy megtanuljuk elengedni a ragaszkodást. Aki valaha meditált már, az tudja, ez milyen nehéz. Nem elég a motiváció, sok összetevője van. A Buddha is tudta ezt, ezért beszél „nyolcrétű ösvényről”. Lehet, hogy sokan azt mondják: ezzel trivializáljuk és relativizáljuk a függőséget, mint „szenvedélybetegséget”. Persze a diagnosztikai skatulyáknak lehet gyakorlati haszna akkor, amikor például állami forrásokat kell lehí­vni az egészségügyi ellátásban. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a függőség megdöbbentően emberi dolog, aminek a „kórossága” igazából kulturális megí­télés kérdése. És a függőséggel küzdők nem valami egzotikus deviáns mások, csupán talán jóval intenzí­vebben élnek meg olyan egzisztenciális krí­ziseket, amelyek az emberek többségének az életében csillapí­tott formában jelentkeznek. Sokan mondtátok az í­rásaimmal kapcsolatban: dehát ez nem is csak a függőségre igaz! „Ezt én is átérzem, pedig nem is vagyok függő” – olvasom a kommentekben. Igen, pont ez a cél. Aki függőséggel küzd, az egyáltalán nem valami a hétköznapi halandó számára teljességgel érthetetlen valóságsí­kon létezik. Nagyon is emberi problémákkal szembesülünk mindannyian, csak éppen nagyon gyakran máshonnan indulunk, mások az élettapasztalataink. Rossz dolgok történnnek velünk, amiket nem tudunk feldolgozni. És a skatulyázásból fakadó felsőbbrendűség (én „normális” vagyok, ő nem) helyett sokkal előremutatóbbnak tartom azt, amikor együttérző figyelmet tanúsí­tunk egymás iránt. Azt kí­vánom Nektek, és magamnak is, hogy 2023-ban minél többször és jobban átéljük, adjuk és megtapasztaljuk ezt a gyógyí­tó, szerető figyelmességet! मैत्री🙏