Máté Gábort sokan félreértik, amikor arról beszél, hogy a függőség nem betegség, hanem a legemberibb dolog a világon. Vajon akkor csökkenteni akarja a jelentőségét annak, hogy mennyire el tudja torzítani az ember életét a függőség? Hogy milyen sok káros hatása van? A fenét. Nem erről van szó.
Hanem arról, hogy amit valamiféle kóros viselkedésnek hiszünk, az valójában nagyon is természetes reakció, amit nem a drog okoz, hanem a szenvedés. A drog csak eszköz. Nem is szükséges és nem is elégséges feltétele a függőség kialakulásának. A függőséget nem a drog hatása okozza, hanem az ember reakciója a szenvedésre, amit magával hurcol, mint egy keresztet.
Igen, mások vagyunk abban, hogy vajon mitől és mennyire válunk függővé. A különféle függőségek egészségügyi és egzisztencális hatásai teljesen mások lehetnek. Nem mindegy, hogy az ember kávétól vagy herointól válik függővé. De ettől még a függőség gyökerei ugyanott vannak – az ember görcsös igyekezetében, hogy a valósághoz fűződő torz viszonyát javítsa, hogy elkerülje a szenvedést.
És ebben a szenvedésben mindannyian részesülünk: még azok is, akik egyébként nem válnak függővé drogoktól. Ez a szenvedés természetes és szerves része az emberi létezésnek: abból fakad, hogy görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy valami mást akarunk, mint ami van, és valami mássá akarunk válni, mint akik valójában vagyunk. Amiben különbözünk, az legfeljebb az, hogy mennyit kapunk a szenvedésből, és mennyire vagyunk érzékenyek és sérülékenyek, mennyire vagyunk elszigetelve, jelentés és tartalom nélküli élet-zárványokban. Minél nagyobb bennünk a szenvedés, minél kevesebb a jelentés – annál súlyosabbak lesznek a függőségeink is.
A Buddha első két nemes igazsága: a kielégületlenség, mint szenvedés (dukkha) a sóvárgásból (tanha) fakad. Abból, hogy elkerüljük a fájdalmat, hogy új kellemes élményeket szerezzünk és hogy mások fölé emelkedjünk. Ebből a szempontból az emberi létezés nem más, mint függőség. Amiből a felépülés az, hogy megtanuljuk elengedni a ragaszkodást. Aki valaha meditált már, az tudja, ez milyen nehéz. Nem elég a motiváció, sok összetevője van. A Buddha is tudta ezt, ezért beszél „nyolcrétű ösvényről”.
Lehet, hogy sokan azt mondják: ezzel trivializáljuk és relativizáljuk a függőséget, mint „szenvedélybetegséget”. Persze a diagnosztikai skatulyáknak lehet gyakorlati haszna akkor, amikor például állami forrásokat kell lehívni az egészségügyi ellátásban. De ettől függetlenül is azt gondolom, hogy a függőség megdöbbentően emberi dolog, aminek a „kórossága” igazából kulturális megítélés kérdése. És a függőséggel küzdők nem valami egzotikus deviáns mások, csupán talán jóval intenzívebben élnek meg olyan egzisztenciális kríziseket, amelyek az emberek többségének az életében csillapított formában jelentkeznek.
Sokan mondtátok az írásaimmal kapcsolatban: dehát ez nem is csak a függőségre igaz! „Ezt én is átérzem, pedig nem is vagyok függő” – olvasom a kommentekben. Igen, pont ez a cél. Aki függőséggel küzd, az egyáltalán nem valami a hétköznapi halandó számára teljességgel érthetetlen valóságsíkon létezik. Nagyon is emberi problémákkal szembesülünk mindannyian, csak éppen nagyon gyakran máshonnan indulunk, mások az élettapasztalataink. Rossz dolgok történnnek velünk, amiket nem tudunk feldolgozni. És a skatulyázásból fakadó felsőbbrendűség (én „normális” vagyok, ő nem) helyett sokkal előremutatóbbnak tartom azt, amikor együttérző figyelmet tanúsítunk egymás iránt.
Azt kívánom Nektek, és magamnak is, hogy 2023-ban minél többször és jobban átéljük, adjuk és megtapasztaljuk ezt a gyógyító, szerető figyelmességet! मà¥à¤¤à¥à¤°à¥ð
