A vihart nem tudod lecsillapítani. De ha megtalálod a vihar szemét, a mozdulatlan origót, akkor a legvadabb vihar sem képes magával ragadni. Még a legdühöngőbb indulataink, a legforróbb sóvárgásaink, a legdermesztőbb félelmeink, a legsötétebb kétségbeesésünk közepette is ott van egy részünk, ami figyel. Nem vonódik be – csak szemlélődik. Nem ítélkezik – csak kíváncsian, éberen őrködik. Ezt kell megtalálnunk. A középpontot. A bizalom helyét, ahol megélhetjük az érzéseinket anélkül, hogy kényszeresen ragaszkodnánk hozzájuk. A nyugalom forrását, ami nem közöny, nem rideg távolságtartás, hanem gondoskodás és derű. Ahol egyedül vagy és mégsem magányos. Tudd, hogy ott van. Még akkor is, amikor éppen a viharban hányódsz. Ha az élet álom, hát ott őrzik az ébredés kulcsait. Ott találkozunk mindannyian, miután megtaláltuk az ürességet, ami teljessé tesz.
