Tudjátok könyvtárnyi könyvet í­rtak a pszichedelikus szerek hatásainak különféle aspektusairól, beleértve a kulturális, gyógyászati és spirituális dimenziókat. Komoly tudományos tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy miként befolyásolják az agyunk működését, a különféle agyterületek közötti kommunikációt. Viszont nem olvastam még komolyan vehető kutatást, tanulmányt arról, hogy miként és hogyan befolyásolja a pszichedelikus szerek használata a humort. Igen, jól értetted: azt, hogy az emberek hogyan, mit és miért találnak viccesnek a hatása alatt. Pedig aki valaha is fogyasztott már ilyen szereket, az tudja, hogy szociális közegben, pszicholitikus (tehát nem gigamega) dózisban nem csak egyszerűen a tudatot tágí­tja ki – de a humorérzéket is. Egészen elképesztő boost-ot ad neki, a viccességnek olyan új dimenzióit nyitja meg, amikről nem is tudtunk. Maga a valóság, és benne mi magunk, válik groteszken viccessé, a legkülönfélébb perspektí­vákból, amelyek hétköznapi tudatállapotban nem. A részegségre jellemző harsány humorral, ami kí­vülről, józanul gyakran inkább szánalmas, a pszichedelikus szerek hatására átélt humor sokkal kifinomultabb. Szelí­debb. Saját megfigyeléseim, tapasztalataim alapján a kollektí­v pszichedelikus utazások során még a józan résztvevőket, társutazókat is teljesen magával tudja ragadni az a sok móka és kacagás, ami a trippelő társakból özönlik elő. A nevetés hullámokban ragadja magával az embereket. Vannak visszatérő geg-ek, nyelvújí­tó talányokba csomagolva, amik hol í­gy csűrve, hol úgy csavarva ragadják magukkal a társaságot. Vannak hangadók, akik viszik a prí­met. De néha még az egyébként hallgatag emberekből is előtör a stand up comedian. A szünetekben az emberek fájlalják az állkapcsukat a sok röhögéstől – aztán jön valami trigger, és kezdődik újra. És vajon hol van ez a humor? Hogy tudod leí­rni? Vajon melyik szinaptikus kisülések, milyen neurotranszmitterek adhatnak magyarázatot rá? Költői kérdés: bár vannak folyamatok testi szinten, amelyekkel együtt jár, de szerintem minden fizikalista magyarázat önmagában elégtelen. A pszichedilkus humort neurofenomenológiai szinten kellene vizsgálni: a megélt tapasztalat szintjén. Odafigyelni arra, amit az emberek átélnek, és ahogy átélik. És jellemző az intézményesült tudományosságra, hogy ezt a dimenziót mennyire figyelmen kí­vül hagyja. „Infantilizmus” – jöhet az í­télet. „A pszchedelikus szerek nem erre valók” – mondhatják mások. Nem tagadom, hogy a pszichedelikus szerek alkalmazásának vannak jóval komolyabb alkalmazási formái. De vajon tényleg mindig karótnyelt komolysággal kell viszonyulnunk az élethez? Vajon nem oka-e számos egyéni és társadalmi nyavalyánknak az, hogy túl komolyan vesszük magunkat? Vajon nincsen-e gyógyí­tó ereje az őszinte, szí­vből jövő nevetésnek? Vajon nem kapcsolatformáló, bonding élmény egy felnőtt emberekből álló társaságnak, ha egy évben egyszer-kétszer elvonulnak egy közös csapatépí­tő utazásra? Én nem buzdí­tok erre senkit – nem mindenkinek valók ezek a szerek. Aki nem kész rájuk, azoknak árthatnak (ezért is gáz, amikor valaki tukmálja, erőlteti). Megértem, ha valaki úgy gondolja, hogy mindenféle kémiai tudatmódosí­tó szer nélkül szeretne élni. És azokat is megértem, akik a pszichedelikus szereket csak „komoly” gyógyí­tó, misztikus élményekre használják. De – még ha paradoxan is hangzik egyeseknek – szerintem vicces kikapcsolódásra is lehet ezeket a szereket felelősségteljesen használni. Ha jól megválasztják a set-et, a settinget és a dózist, akkor én nem látok semmi rosszat egy rekreációs közös tripben. Miközben lehet komoly céllal is nagyon elszúrni az utazást. A tudatosság, a felkészültség fontos. Ami nem jelent karótnyeltséget. Hiszen vajon nincs-e valami végtelen derű, pimasz vidámság a hétköznapi valóság szürke, komoly álarca – a saját szürke, komoly álarcunk – mögött?