Tudjátok könyvtárnyi könyvet írtak a pszichedelikus szerek hatásainak különféle aspektusairól, beleértve a kulturális, gyógyászati és spirituális dimenziókat. Komoly tudományos tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy miként befolyásolják az agyunk működését, a különféle agyterületek közötti kommunikációt.
Viszont nem olvastam még komolyan vehető kutatást, tanulmányt arról, hogy miként és hogyan befolyásolja a pszichedelikus szerek használata a humort. Igen, jól értetted: azt, hogy az emberek hogyan, mit és miért találnak viccesnek a hatása alatt. Pedig aki valaha is fogyasztott már ilyen szereket, az tudja, hogy szociális közegben, pszicholitikus (tehát nem gigamega) dózisban nem csak egyszerűen a tudatot tágítja ki – de a humorérzéket is. Egészen elképesztő boost-ot ad neki, a viccességnek olyan új dimenzióit nyitja meg, amikről nem is tudtunk. Maga a valóság, és benne mi magunk, válik groteszken viccessé, a legkülönfélébb perspektívákból, amelyek hétköznapi tudatállapotban nem.
A részegségre jellemző harsány humorral, ami kívülről, józanul gyakran inkább szánalmas, a pszichedelikus szerek hatására átélt humor sokkal kifinomultabb. Szelídebb. Saját megfigyeléseim, tapasztalataim alapján a kollektív pszichedelikus utazások során még a józan résztvevőket, társutazókat is teljesen magával tudja ragadni az a sok móka és kacagás, ami a trippelő társakból özönlik elő. A nevetés hullámokban ragadja magával az embereket.
Vannak visszatérő geg-ek, nyelvújító talányokba csomagolva, amik hol így csűrve, hol úgy csavarva ragadják magukkal a társaságot. Vannak hangadók, akik viszik a prímet. De néha még az egyébként hallgatag emberekből is előtör a stand up comedian. A szünetekben az emberek fájlalják az állkapcsukat a sok röhögéstől – aztán jön valami trigger, és kezdődik újra.
És vajon hol van ez a humor? Hogy tudod leírni? Vajon melyik szinaptikus kisülések, milyen neurotranszmitterek adhatnak magyarázatot rá? Költői kérdés: bár vannak folyamatok testi szinten, amelyekkel együtt jár, de szerintem minden fizikalista magyarázat önmagában elégtelen. A pszichedilkus humort neurofenomenológiai szinten kellene vizsgálni: a megélt tapasztalat szintjén. Odafigyelni arra, amit az emberek átélnek, és ahogy átélik. És jellemző az intézményesült tudományosságra, hogy ezt a dimenziót mennyire figyelmen kívül hagyja.
„Infantilizmus” – jöhet az ítélet. „A pszchedelikus szerek nem erre valók” – mondhatják mások. Nem tagadom, hogy a pszichedelikus szerek alkalmazásának vannak jóval komolyabb alkalmazási formái. De vajon tényleg mindig karótnyelt komolysággal kell viszonyulnunk az élethez? Vajon nem oka-e számos egyéni és társadalmi nyavalyánknak az, hogy túl komolyan vesszük magunkat? Vajon nincsen-e gyógyító ereje az őszinte, szívből jövő nevetésnek? Vajon nem kapcsolatformáló, bonding élmény egy felnőtt emberekből álló társaságnak, ha egy évben egyszer-kétszer elvonulnak egy közös csapatépítő utazásra?
Én nem buzdítok erre senkit – nem mindenkinek valók ezek a szerek. Aki nem kész rájuk, azoknak árthatnak (ezért is gáz, amikor valaki tukmálja, erőlteti). Megértem, ha valaki úgy gondolja, hogy mindenféle kémiai tudatmódosító szer nélkül szeretne élni. És azokat is megértem, akik a pszichedelikus szereket csak „komoly” gyógyító, misztikus élményekre használják.
De – még ha paradoxan is hangzik egyeseknek – szerintem vicces kikapcsolódásra is lehet ezeket a szereket felelősségteljesen használni. Ha jól megválasztják a set-et, a settinget és a dózist, akkor én nem látok semmi rosszat egy rekreációs közös tripben. Miközben lehet komoly céllal is nagyon elszúrni az utazást. A tudatosság, a felkészültség fontos. Ami nem jelent karótnyeltséget.
Hiszen vajon nincs-e valami végtelen derű, pimasz vidámság a hétköznapi valóság szürke, komoly álarca – a saját szürke, komoly álarcunk – mögött?
