A bevándorló harlekinkaticát őshonos rokonával, a hétpettyes katicával szemben közutálat övezi. Invazív és kártékony faj. Kellemetlen a csípése, a szőlőfürtök közt megbújva megkeseríti a mustot, kiszorítja hétpettyes rokonát. Télen pedig rajokban beveszi magát a házakba, ahol az emberek idegeire megy.
A múltkor megfigyeltem, ahogy a benti melegben megélénkült harlekinkaticák agyatlan zombiként róják köreiket. Mintha nem találnák a helyüket ebben az idegen környezetben, mintha valami számunkra tökéletesen érthetetlen, idegen szándék vezetné őket, mintha keresnének, kutatnának valamit. Össze-vissza mászkálás közben gyakran öngyilkos helyzetekbe manőverezve magukat, vak ösztönöktől hajtva. És valahol megszántam őket. A szenvedésüket. Valami különös módon ismerőset fedeztem fel benne.
És közben ebben a banálisan hétköznapi szituációban mintha megvilágosodtam volna: hirtelen fókuszba állt a valóság, szavakkal nehezen kifejezhető módon. Ennek a kis jelenetnek a mikrokozmoszában, ami eddig inkább csak bosszúságot okozott, megláttam valami mást, egy ezen túlmutató makrokozmikus jelentést.
Vajon nem ugyanilyen élmény lehet egy nálunk jóval magasabb értelmi szinten létező lény számára nézni azt, ahogy ez a kártékony faj, az ember, értelmetlen és agyatlan, pusztító és önpusztító viselkedés-loopokba hajszolja magát a Föld bolygón? Vajon egy ilyen magasabbrendű belátással rendelkező idegen lény szempontjából mennyiben jobb, mennyiben különb az ember, ami, a teremtés koronája-hübrisz ellenére, valójában számára éppen oly kevéssé értelmes ösztönlényként hajszolja a maga délibábjait? Hiú illúziók rabságában, tévhitek függőségében rója monoton köreit mohón sóvárogva egy olyan kielégülés után, ami soha nem jön el?
Egyben megértettem azt is, hogy az önpusztító sóvárgások saját farkába harapó kígyója fölött, mögött létezik valami más is. Hogy a vak ösztönlények mohó tülekedésén túl, a vágyak és illúziók karmikus körforgásának mozdulatlan középpontjában ott van egy ellentétes irányú erő. Ezt a keresztények Logosznak, a buddhisták Dhammának nevezik – a tapasztalati megértésen, a belátáson keresztül nyilvánul meg bennünk.
És mi, emberek, a harlekinkaticákkal ellentétben jóval szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen jóval fejlettebb képességekkel rendelkezünk, hogy eljussunk a belátás fényéhez, a Logoszhoz. Ami megvilágíthatja számunkra a saját utunkat: a szokások vak automatizmusait, a rögzült reakció-mintákat, amelyeken keresztül újra- és újratermeljük a szenvedést. A belátás nem jelenti azt, hogy szükségszerűen rögtön meghaladjuk a szenvedést, és hogy szükségszerűen kikerülünk az ösztönvilág determinizmusának rabságából. Viszont ad egy jelentést, egy értelmet, egy irányt az életünknek. Rácsodálkozunk a világegyetemre, mintha most látnánk először.
Ami eddig csupán kilátástalanul ismétlődő sziszifuszi egyéni szenvedésnek tűnt egy könyörtelen, kaotikus univerzumban, abban meglátjuk a nagy kozmikus dráma felvonását. Többé nem monoton, céltalan, önismétlő körökben mozgunk, hanem egy úton, ami távoli hegycsúcsok felé vezet. Kíváncsian szemléljük a horizontot, hogy vajon mit tartogat nekünk. Nem elveszett bolyongók vagyunk többé, hanem utazók. Zarándokok.
(notes to myself)
