Egy tanár az iskolában megkérdezte a gyerekeket: milyen színű az alma?
– Piros! – kiabálták többen a gyerekek közül.
– Így van, ügyesek vagytok, dicsérte meg őket a tanár.
– Sárga! – tette hozzá két másik gyerek.
– Valóban, vannak sárga almák is, hagyta jóvá a tanár.
– Fehér! – jegyezte meg egy kisfiú.
– Nem, ez butaság, az alma nem fehér – csóválta a fejét a tanár.
Pedig a kisfiú nem mondott butaságot. Ha felvágod az almát, akkor a belseje bizony fehér. És vajon miért lenne fontosabb a felszín, mint a belső?
De mi annyira függünk a valóságról kialakított koncepcióinktól, hogy nem tudunk elszakadni a felszínes észleléseinktől. Nem tudunk már azzal a gyermeki nyitottsággal, őszinteséggel rácsodálkozni a világra, mint a kisfiú.
Más embereket, és saját magunkat is úgy látjuk, amilyennek a környezetünk, a közösségünk látni engedi. Makacsul ragaszkodunk a képhez, amit saját magunkról alkottunk, a történetekhez, amelyeket magunkkal kapcsolatban mondunk saját magunknak. Ragaszkodunk a félelmeinkhez, a szégyenünkhöz. Hajlamosak vagyunk évekig, évtizedekig benne maradni olyan tévképzetekben, olyan rögeszmékben, amelyek feloldása annyira pofonegyszerű lehetne, ha képesek lennénk perspektívát váltani. És mégis: ez az egyszerű lépés gyakran a legnehezebb.