Egy tanár az iskolában megkérdezte a gyerekeket: milyen szí­nű az alma? – Piros! – kiabálták többen a gyerekek közül. – Így van, ügyesek vagytok, dicsérte meg őket a tanár. – Sárga! – tette hozzá két másik gyerek. – Valóban, vannak sárga almák is, hagyta jóvá a tanár. – Fehér! – jegyezte meg egy kisfiú. – Nem, ez butaság, az alma nem fehér – csóválta a fejét a tanár. Pedig a kisfiú nem mondott butaságot. Ha felvágod az almát, akkor a belseje bizony fehér. És vajon miért lenne fontosabb a felszí­n, mint a belső? De mi annyira függünk a valóságról kialakí­tott koncepcióinktól, hogy nem tudunk elszakadni a felszí­nes észleléseinktől. Nem tudunk már azzal a gyermeki nyitottsággal, őszinteséggel rácsodálkozni a világra, mint a kisfiú. Más embereket, és saját magunkat is úgy látjuk, amilyennek a környezetünk, a közösségünk látni engedi. Makacsul ragaszkodunk a képhez, amit saját magunkról alkottunk, a történetekhez, amelyeket magunkkal kapcsolatban mondunk saját magunknak. Ragaszkodunk a félelmeinkhez, a szégyenünkhöz. Hajlamosak vagyunk évekig, évtizedekig benne maradni olyan tévképzetekben, olyan rögeszmékben, amelyek feloldása annyira pofonegyszerű lehetne, ha képesek lennénk perspektí­vát váltani. És mégis: ez az egyszerű lépés gyakran a legnehezebb.