Talán kicsit túlzott Blaise Pascal, a francia filozófus, amikor azt í­rta, hogy az emberiség problémáinak nagy része abból fakad, hogy az emberek képtelenek csendben, egyedül ülni egy szobában. De azért közel járt az igazsághoz. A világ legnagyobb problémái, mint amilyen a klí­maváltozás, a környezetpusztí­tás, a társadalmi egyenlőtlenségek, a háborúk, az éhí­nségek – mind-mind abból fakadnak, hogy az emberiség jelentős része képtelen egyedül maradni az őt kí­nzó érzésekkel és gondolatokkal. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy élete egy múlandó fejezet csupán egy olyan nagy történetben, amit nem ért. Nem érti, hogy valójában egy azzal a világgal, amit annyira idegennek és másnak érez, amitől reménytelenül elszigeteltnek érzi saját magát. Ezért aztán kényszeresen próbál jelentést találni abban, hogy halmozza a dolgokat, amelyek fölött a kontroll illúziójával rendelkezik. Amik a röpke gyönyör impulzusaival töltik el az agyát, és amik valójában őt ellenőrzik és birtokolják, nem pedig fordí­tva. És mivel nem érti, hogy a világban-benne-léte mit jelent, hogy a szeparációja, az elkülönülése illúzió, ezért aztán közömbös mindennel és mindenkivel szemben – ezeket pusztán kihasználandó tárgyaknak tekinti. Kizsákmányolja és pusztí­tja magát és a környezetét is. Bizony, az emberiség jövője talán elsősorban nem azon múlik, hogy képesek leszünk-e a mérnöki talányunkkal, a tudományos géniuszunkkal úrrá lenni klimatikus, szociális, politikai folyamatokon. Mindezek előtt, mindezek felett azon is múlik, hogy vajon képesek leszünk-e elegen egyedül leülni egy szobában, ahogy Pascal mondta. Hogy az örökké nyugtalan, folyton mást, többet, jobbat követelő elménk lecsendesedjen – és meghalljuk az összhangzatot a szférák zenéjében. (notes to myself)