Talán kicsit túlzott Blaise Pascal, a francia filozófus, amikor azt írta, hogy az emberiség problémáinak nagy része abból fakad, hogy az emberek képtelenek csendben, egyedül ülni egy szobában. De azért közel járt az igazsághoz.
A világ legnagyobb problémái, mint amilyen a klímaváltozás, a környezetpusztítás, a társadalmi egyenlőtlenségek, a háborúk, az éhínségek – mind-mind abból fakadnak, hogy az emberiség jelentős része képtelen egyedül maradni az őt kínzó érzésekkel és gondolatokkal. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy élete egy múlandó fejezet csupán egy olyan nagy történetben, amit nem ért.
Nem érti, hogy valójában egy azzal a világgal, amit annyira idegennek és másnak érez, amitől reménytelenül elszigeteltnek érzi saját magát. Ezért aztán kényszeresen próbál jelentést találni abban, hogy halmozza a dolgokat, amelyek fölött a kontroll illúziójával rendelkezik. Amik a röpke gyönyör impulzusaival töltik el az agyát, és amik valójában őt ellenőrzik és birtokolják, nem pedig fordítva.
És mivel nem érti, hogy a világban-benne-léte mit jelent, hogy a szeparációja, az elkülönülése illúzió, ezért aztán közömbös mindennel és mindenkivel szemben – ezeket pusztán kihasználandó tárgyaknak tekinti. Kizsákmányolja és pusztítja magát és a környezetét is.
Bizony, az emberiség jövője talán elsősorban nem azon múlik, hogy képesek leszünk-e a mérnöki talányunkkal, a tudományos géniuszunkkal úrrá lenni klimatikus, szociális, politikai folyamatokon. Mindezek előtt, mindezek felett azon is múlik, hogy vajon képesek leszünk-e elegen egyedül leülni egy szobában, ahogy Pascal mondta. Hogy az örökké nyugtalan, folyton mást, többet, jobbat követelő elménk lecsendesedjen – és meghalljuk az összhangzatot a szférák zenéjében.
(notes to myself)
