A 4. század, a későantikvitás kora, sok szempontból hasonló korszak volt, mint a miénk. Egy kozmopolita világ, tele mindenféle szorongásokkal, ahol az emberek elégedetlenek voltak a régi világgal, a régi hitekkel, a régi életmódokkal, és próbáltak kitörni onnan. Egyesek úgy, hogy utaztak, és más, egzotikus vidékekre eljutva szedegették össze a bölcsesség szétszórt kincseit. Közéjük tartozott Szerapion is, az egyiptomi szerzetes, aki egészen Rómáig elzarándokolt.
Rómában aztán hírét vette, hogy él ott egy remete asszony, aki egész nap a kis szobájában ül. Szerapion, a nagy utazó, szkeptikus volt az ilyen otthonülő életformával szemben. Úgy döntött, meglátogatja az asszonyt. „Miért ülsz itt naphosszat?” – kérdezte tőle. „Én nem ülök, én utazom,” felelte az asszony.
Sok barátom, ismerősöm van, akik a nagy utazások és tervezgetések bűvkörében élnek. De vajon valóban utaznak, vagy csak a helyüket, a környezetüket változtatják meg? Az igazi utazás az, amikor mi magunk változunk – visszatérünk a forráshoz. Az utazásnak akkor van értelme, ha nem csak kifelé, de egyben befelé is vezet. És ehhez nem mindig van értelme messzire menni.
Saját magad elől nem menekülhetsz el. Ha nem érzed jól magad itt, a hétköznapokban, akkor arra nem orvosság, hogy kiveszel szabadságot és elutazol valami egzotikus helyre. A szorongás ott is utitársad marad. Ideáig-óráig persze hat a dopamin, a különleges környezet, de hazaérve gyakran fokozott erővel tör elő a nihil. Nincs szánalmasabb és szomorúbb, mint amikor saját magunk elől menekülünk.
Tele van a közösségi média a görcsös igyekezettel, hogy az emberek elhitessék még magukkal is, hogy hú de nagyon kikapcsolódnak éppen, vagy hogy a boldogságukhoz csak az kéne, hogy valami trópusi tengerparton süttessék a hasukat. Hogy a kozmosz visszaigazolja: elég lenne környezetet változtatni a boldogsághoz. Pedig nem az.
Erre rímel a perzsa költő és szúfi misztikus, Háfiz mondása is a képen. Gyakran éppen akkor van értelme a leginkább egy helyben maradni és befelé fordulni, amikor annyira befordultunk, hogy legszívesebben itthagynánk mindent. Én még nem tudnék három napig mozdulatlanul ülni, mint Háfiz. De minden nap próbálok időt szánni rá. Szerencsés vagyok, hogy a munkám miatt bejártam a világot. De ettől nem lettem bölcsebb. Nem lett jobb az életem, hogy tele vagyok emlékekkel trópusi tengerpartokról, nyüzsgő nagyvárosokról, hósipkás hegyekről és homokdűnés sivatagokról. A legnagyobb utazás mindig befelé vezet.
(notes to myself)
