„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, így aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” írja Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mígnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.”
Dosztojevszkij a kemény, megélt, kényelmetlen igazságok embere. Nem finomkodik. Az igazságai úgy hasítanak az elménkbe, mint ahogy a vallatólámpa pengeéles, józanító fénye hatol be a kényelmes-bársonyos homályhoz szokott szemekbe. Elszállnak a bódult, önáltató hazugságok, és ott vacogunk pőrén, gőzőlgő testtel, a hideg járólapra roskadva.
Feltéve, ha úgy olvassuk, ahogy kell: magunkra vonatkoztatva. És nem úgy, mint erkölcsi dörgedelmet másokkal szemben – a rossz emberekkel szemben. Dosztkojevszkij kíméletlenül rámutat arra, hogy minden emberben ott van az angyal és a démon, az ártatlan gyermek és a szörnyeteg. A „legnormálisabb” ember is képes szélsőségekre, és a magát legerkölcsösebbnek hívő ember is kerülhet olyan helyzetbe, ahol lealjasítja magát.
Elég, ha hazudni kezd magának. És miért hazudik valaki magának? Azért, mert nem akar szembenézni a fájdalommal, félelemmel. Mert nincs, akiben bízzon. Mert nincs, ahol biztonságban érezheti magát. Nem tud, nem mer érezni. Mert attól fél, hogy ha elismeri, elfogadja az érzéseket, amik benne vannak, akkor kinyit valamiféle Pandóra-szelencét, és kiengedi a szenvedést. Pedig pont azzal idézi meg a szenvedést, hogy rácsukja az ajtót a fájdalomra.
Dosztojekvszkij jól látja: ha hazudunk magunknak, annak súlya van. Azt jelenti, hogy eltávolodunk a hiteles Énüktől, és elkezdünk építeni egy hamis énkét. Nem bízunk önmagunkban, és akkor vajon hogyan tudnánk másokban bízni? Hogyan tudnánk szeretni? Olyan ez, mint egy dominó.
És még ha máshol is járunk az utunkon – van, aki jóval sötétebb útvesztőben bolyong, más pedig már éppen kezdi megtalálni az utat a virradatban – mégsem mondhatjuk gőgösen azt, hogy én soha nem hazudok magamnak. Talán egy Jézus, egy Buddha mondhatja. Mi nem. Amiről Dosztojevszkij ír, az fájdalmasan emberi létállapot. Hazudok, tehát vagyok. Ha kellő alázattal beismerjük ezt, akkor könnyebben tudunk együttérezni másokkal is. Mert nem csak hazugság és áltatás van az emberben. Van ott más is.
„Az emberiség igaz barátja, akinek a szíve legalább egyszer beleremegett már a szenvedő emberekkel való együttérzésbe, meg fogja érteni és meg fogja bocsátani mindazt az áthatolhatatlan hordalékos mocskot, amibe az emberek alámerülnek, és képes lesz felfedezni a gyémántot a mocsokban,” írja Dosztojevszkij.
Ha úgy érzed, adnak neked valamit ezek az írások, ha találsz valamit itt, amit kevés más helyen – akkor kérlek, adj Te is, támogasd a Drogriportert a pénztárcádhoz mérten: https://drogriporter.hu/tamogass/