Egyszer a 14. Dalai Lámát megkérdezték, mi volt a legjobb pillanat az életében.
Ha egy európait – ha minket – kérdeznek meg erről, akkor mi elgondolkodunk. Beindítjuk és megdolgoztatjuk a memóriáért felelős kis agyterületeinket. Böngészünk, szelektálunk életünk szép pillanatai között. Próbáljuk megtalálni azt, amihez a legerősebb pozitív érzelmi reakció fűződik. Esetleg amit erkölcsi elveink, világnézetünk alapján a legfontosabbnak könyveltünk el. Egy pillanatot a múltban.
Mi, európai emberek, hajlamosak vagyunk akkor értékelni az életet, ha dúslakodik „emlékezetes” pillanatokban. Bakancslistákat írunk. Élvezetes pillanatokra vadászunk, egzotikus utazásokkal, szexuális hódításokkal, különleges tudatállapotokkal, közösségi együttlétekkel. Szorgalmasan gyűjtjük az érzéki tapasztalatokat, különleges észleléseket, és azt hisszük, hogy ettől lesz az életünk értékes. Felvágunk egymás előtt a pillanat-trófeáinkkal, és irigyeljük a másikét.
Pillanat-milliomosok akarunk lenni, fürödni a bevásárolt, felhalmozott pillanatokban, mint Dagobert bácsi a pénzzel teli medencében.
Rohanunk, hogy még több pillanatot gyűjtsünk be, mint a lepkevadász a hálójával – még egy selfie az instán, hogy midenki lássa, én ott voltam. Az én életem kérem boldog! De közben valahogy mégsem vagyunk elégedettek, hiába nézegetjük a képeket a közösségi médián.
Folyamatos a FOMO: szorongunk, hogy lemaradunk a tökéletes pillanatról, kimaradunk a boldogságból. Naná, hogy biztos megint valaki más, valahol máshol éli át, amit nekünk kéne!
A Dalai Láma azonban nem sokat habozott, és rávágta a választ a kérdésre: Most! Ez a legboldogabb pillanat az életemben.
Mindig most – az örök most. A jelen pillanat. Buddhista szempontból teljesen érthető válasz.
Az elme folyamatosan vándorol, bújkál, hol a múltban, hol a jövőben. Menekül a jelen pillanat elől. A boldogságot mindig vagy siratjuk – vagy éppen várakozunk rá, de nem éljük át tudatosan a jelenben. És ez a szenvedésünk eredője. A szenvedéstől csak akkor szabadulunk, ha tudatosan jelen vagyunk, ha megelégedünk azzal, ami van. Ha nem ragaszkodunk hozzá, mert tudjuk, hogy elmúlik. De nem is félünk megélni, még akkor sem, ha éppen kellemetlen.
„Csak két nap van az évben, amikor semmit nem tehetsz. Az egyik a tegnap, a másik a holnap,” mondja a Dalai Láma. „A ma viszont nagyon is alkalmas arra, hogy szeress, higgy, és mindenekelőtt, hogy élj!”