Megrovást kapott a bíróságtól Pető Attila, az első magyar férfi, aki arccal-névvel felvállalta, hogy gyerekkorában egy pap zaklatta éveken keresztül. Megrovást kapott, amiért üzenetekkel „zaklatta” (!) az egyházi vezetőket, azt kérve, hogy legyenek következményei az ügynek. Hogy legalább kérjen tőle valaki bocsánatot, nyilvánosan. Nem kapott elégtétel – őt darálta be a rendszer.
Tudjátok annyira tud bosszantani, amikor a Büntető Törvénykönyvet üzenőfüzetként használják, és azt hirdetik, hogy a drogfogyasztás büntetésének megszüntetése „rossz üzenetet küldene” a fiataloknak. Nos, kérdezem én, ez a bírósági ítélet vajon milyen üzenetet küld nekik?
Egy hihetetlenül borzalmas üzenetet – mindenki számára, aki bármilyen abúzus áldozata lett valaha: „Ha kiállsz az igazadért, még te jársz rosszul.”
Abuzáltak gyerekként? Hát ki nem szarja le? Csak aztán nehogy drogfüggőségben keress menedéket a fájdalom elől, mert akkor még jól meg is büntetünk. Elvégre nekünk fontos, hogy milyen üzenetet küldünk a fiataloknak!
Így kezeljük tehát azokat, akiket gyermekkorukban bántottak. Miközben a „gyermekek védelmére” hivatkozva meg van tiltva, hogy az iskolákban a fiatalok egyáltalán bármilyen szexuális edukációban részesüljenek. Mintha nem lenne dokumentálva jelentések ezrein keresztül, hogy a gyerkekre nem az jelenti a veszélyt, ha hallanak arról, hogy lehet más szexuális orientációval vagy nemi identitással is élni. Hanem a saját tekintélyüktől és hatalmuktól megrészegült vacak kis zsarnokocskák, akik kihasználják a lehetőséget, hogy bántsák a gyengébbet.
A lépten-nyomon a gyermekek védelmére hivatkozó rendszer éppen a gyerekeket hagyja leginkább cserben, ha valóban bántják őket.
Pont ez a mentalitás és hozzáállás az abúzus melegágya: az elszámoltathatatlanság, átláthatatlanság légköre, a hallgatás és elhallgattatás tekintélyelvű kultúrája, amelyben penészgombaként tenyésznek azok a bántalmazók, akik nagy többségükben maguk is bántalmazottak voltak gyermekként. Többségükben nem pedofilok, hanem olyan ragadozók, akik a zavarosban halásznak, és kihasználják a lehetőséget az abúzusra. És az egész intézményes rendszer úgy van összerakva, hogy a bántás generációról generációra továbbadódjon.
Szeretném, ha nem menne át a kommentelés arikulálatlan, zsigeri katolikus-utálatba és egyházgyűlöletbe: mert ez nem visz előre. Mi több, csak alkalmat ad a kritizált vezetőknek, hogy bezáruljanak, mint a mimózavirág, és mindent a kereszténygyűlöletre és vallásutálatra fogjanak.
Nem az egyes személyekkel, csoportokkal szembeni gyűlölködés segít. Hanem az, ha egyszer és mindenkorra felismerjük, hogy a felszín álságos nyugalmának a megőrzése helyett az őszinte szembenézés, a felelősség elismerése, a rendszerszintű okok feltárása indíthat csak el egy olyan folyamatot, olyan transzformációt, ami valódi védelmet nyújthat a gyerekeknek a traumatizációtól.
Respect Pető Attila, veled vagyunk!
