Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később – kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelí­den. Hát í­gy. A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megí­rta. A sötétség, ami lemeztelení­ti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására. Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért í­rom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az í­rás nálam a feldolgozás egyik módja – és talán sokakban rezonál, amiről í­rok. Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszí­tette, de gyaní­tom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szí­vem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás. És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambí­ciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve. Vajon í­gy végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van í­gy az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak? A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kí­nos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szí­vod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet. Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosí­tót. „Ketteske a 311-esben”. Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt – hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget. Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye – mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és ví­z. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák. Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém? A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. „A fájdalom nem én vagyok.” De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszí­tesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapí­tók jótékony mámorába szenderí­t. De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit. „Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szí­ved kővé dermedt,” í­rja Thomas Merton. Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást – őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszí­nes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak. Megmérettetik a sok cél, ambí­ció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik – de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kí­vül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban – pedig milyen nagy erő ez. „A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda,” í­rta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. „Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szí­v melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég.” A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más – hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég. „Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik,” í­rja Pilinszky. (jegyzetek a kórházból)