A Hodász András megrendí­tő cikkéhez í­rt kommenteket olvasgatva azon morfondí­rozok, hogy milyen különös állat az ember. Egyrészt ott van az, hogy milyen közöny és ellenséges, áldozathibáztató gyanakvás fogadja mindazokat az embereket, akik előállnak az áldozattá válásuk történetével. Másrészt pedig ott van az a határtalan gyűlölet, ami megnyilvánul az ún. pedofilokkal szemben. És mindkettő közös gyökerekből táplálkozik. A felelősséghárí­tó értetlenségből, amivel a magyar társadalom túlnyomó része még mindig viszonyul a gyermekekkel szembeni erőszak jelenségéhez. Nagymamik és nagypapik ecsetelik érzékletesen, hogy milyen középkori brutalitással kí­noznák meg és végeznék ki a pedofilokat. Akiket valószí­nűleg úgy képzelnek el, mint szőrös pocakos rózsaszí­n tüllszoknyás bxzeránsokat, akiket már messziről ki lehet szúrni a vértől csöpögő szájukról. A megoldás egyszerű: megtalálni, bezárni, megkí­nozni és megölni ezt a kis deviáns, beteg csoportot, akik megfertőzik itt a mi egészséges, normális magyar társadalmunkat. Nem csoda, hogy í­gy képzelik el: ezt a képet sulykolja beléjük a kormányzati propaganda. A gond csak az, hogy a gyermekekkel szembeni erőszakot nem egy ilyen jól körülhatárolható kis „deviáns” csoport követi el – hanem többségükben olyan heteroszexuális identitású férfiak, akik egyébként a felszí­nen gyakran nagyon is példás, normakövető életet élnek. Mi több, olyan tiszteletreméltó pozí­ciókat töltenek be a társadalomban, amelyek tekintélyt kölcsönöznek nekik a közösségben. És akiknek a gondozására előszeretettel rábí­zzák a gyerekeiket a normakövető, tisztességes szülők. És amikor egy áldozat előáll azzal, hogy egy ilyen nagy tekintélyt és hatalmat képviselő pátriárka esetleg évekig abuzálta, akkor a normakövető, tisztességes polgárok első reakciója: gyanakvás és áldozathibáztatás. És nem mondom, hogy nem fordul elő, hogy politikai vagy pénzügyi okokból le akarnak járatni valakit a szexuális abúzus vádjával, de ez a ritka kivétel. Viszont a gyanakvás általános. Hánehogymá, hát mé most áll ezzel elő? Eddig mé nem jutott eszébe? Biztos csak a figyelmet akarja magára terelni! Hiszen az elkövető annyira nem felel meg annak a képnek, amit a hivatalos propaganda a „pedofil bxzi bűnözőkről” a szájába rágott, hogy egész egyszerűen az agya leblokkol és tagadással reagál. Különösen úgy, hogy ha nem í­gy tenne, akkor esetleg kényelmetlen kérdéseket is fel kellene tenni azzal kapcsolatban, hogy úgy egyébként hogyan is viszonyulunk a tekintélyhez, a hatalomhoz. Ezek az ügyek ugyanis nem a szexualitásról, nem a „perverziókról” szólnak, hanem a hatalomról és erőszakról. Úgy általában, sokkal könnyebb gyűlölködni és köpködni, kommentekben bizonygatni, hogy mennyire utáljuk az ilyen „beteg rohadékokat”, akik ilyenre képesek, és mit tennénk velük, mint hogy szembe kelljen nézni azzal, mekkora felelőssége van az egész társadalomnak abban, hogy az áldozatok kiszolgáltatottak és a kollektí­v elhallgatás közönyös falaiba ütköznek. Hogy milyen sokszor fordul elő az, hogy az elkövető korábban maga is áldozat volt (nem, ez nem menti fel, de nagyon fontos megérteni, hogyan termeli magát újra a bántalmazás kultúrája). Ahelyett, hogy gyanakodunk és áldozathibáztatunk, vagy akár köpködünk és gyűlölködünk: inkább próbáljunk az áldozattal való együttérzésre összpontosí­tani. És elgondolkodni azon, hogy az áldozathibáztató társadalmi hozzáállásnak mekkora nagy szerepe van abban, hogy ilyen sokan áldozattá válhatnak.