Egész életünkben ott bujkál bennünk egy határozatlan, és mégis kínzó érzés: valami baj van a világgal – valami baj van velem.
Vannak, akik ezt a kérdést elhallgattatják – vagy túl gyorsan válaszolják meg. Akik boldog tudatlanságban akarják élni az életüket. Akik megelégszenek a reklámok által kínált ideálokkal, a csilivili és fecsegő felszínnel. Akiknek eszük ágában sincs kimozdulni a kis kockaéletük komfortzónájából. Akik megelégszenek a tömeggyártott válaszokkal arról, hogy mi a világ és kik ők benne. És persze ugyanők nagy meggyőződéssel tudják másokra erőltetni a saját készen kapott válaszaikat.
És vannak, akik nem elégszenek meg az előre gyártott válaszokkal. Leszállnak az alvilágba is, hogy feltegyék a saját kérdéseiket – és megtalálják a saját válaszaikat. Akik keresnek, kutatnak, és a tükörbe nézve este fürkészően néznek saját szemükbe: ki vagyok én? És a harsány mindentudókkal szemben szerényen elismerik: akár évtizedes kutatás után is csak azt tudják biztosan, hogy milyen kevés biztos tudásuk van.
Mégis, közülük kerülnek ki azok, akik egyre mélyülő bizonyossággal tudják, hogy valami Van – ott a fecsegő felszín mögött, ahol hallgat a Mély. Akik illúziók, hamis és mérgező pozitivitás helyett a maga folyamatosan széteső, tökéletlen valóságában is megtalálják a világban a szépséget. Megtalálják a gyarló emberekben a jóságot. Akkor és főleg akkor, amikor azok éppen semmit jót nem találnak magukban.
„Az egyetlen hősiesség a világon: olyannak látni a világot, amilyen, és szeretni azt,” írja Romain Rolland.
(notes to myself)
kép: Wojtek Siudmak
