A múltkor írtam arról, hogy milyen rossz lelki állapotban vannak azok a segítők, akik a szerhasználóknak próbálnak segíteni. Szociális munkások, pszichológusok, orvosok: mind kiégésről, kilátástalanságról panaszkodnak. Úgy érzik, legfeljebb kis tüzeket olthatnak el egy tűzvihar közepén. Tehetetlenek azzal kapcsolatban, hogy a klienseik reménytelenül sodródnak egyre kijjebb, a centrum felől a perifériára.
Nemrég olvastam egy cikket, ami nevet is adott ennek a jelenségnek: morális sérülés. Ilyenre akkor kerül sor, amikor egy ember ki van téve embertársai szenvedésének, de mégsem tud az alapértékeinek megfelelően cselekedni, esetleg éppen azokkal szemben cselekszik. Mert egy olyan rendszer részeként tevékenykedik, ami újratermeli a szenvedést és nem hagy kiutakat. És ez rajta hagyja a nyomát az emberen pszichésen, szociálisan és spirituálisan is.
A morális sérülés tipikus elszenvedői katonák, akik parancsra tesznek rossz dolgokat, bántanak másokat. De morális sérülést szenvedhetnek el olyan segítő munkát végzők is, akik túl gyakran szembesülnek azzal, hogy a rendszer cserben hagyja vagy bedarálja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne támogatásra. És pont azt nem képesek megadni, amire az embereknek igazán szüksége lenne. Segítők, akik túl gyakran tárják szét a kezüket: nem tudok segíteni, meg van kötve a kezem, nem az én kompetenciám, nincsen meg hozzá a megfelelő intézményes háttér, szakember, pénzforrás.
És ebben a helyzetben nem csak a kliens sérül – aki csalódik a rendszerben, csalódik a segítőben és csalódik saját magában, a saját elhatározásában, a saját reményében is, hogy lehet másként élni. De sérül a segítő is, aki a sejtjeiben érzi, tudja: igazságtalanság történt. És persze elmehet szupervízióra, megróbálhatja leválasztani magáról az egészet: „én megtettem, amit tudtam”. De azért ott bent mégis sérül ő is. Emészti belülről a tehetetlenség és a szégyen. Erodálodik benne az elhivatottság, csökken az együttérzés. És persze ezt tovább súlyosbítja az is, hogy a saját egzisztenciális helyzete is bizonytalan. Sem erkölcsi, sem megélhetési szempontból nem érzi, hogy megbecsülik – hogy őt megfogná valaki, ha elesne.
Tényleg szörnyű látni, hogy amióta ezen a területen dolgozom, tehát az elmúlt húsz évben, mennyi kitűnő szakember morzsolódott le, hullott ki, lépett le, mert kiégett, mert elege lett. Vagy megmaradt ugyan, de kiábrándult cinikus lett belőle, aki lemondott minden álmáról, és már csak arra összpontosít, hogy túléljen. Marakodva, tolakodva a szűkös forrásokért a sorstársaival. Egy ilyen közegben, ahol mindenki a túlélésre van berendezkedve, fejlesztésről még beszélni sem lehet – ahogy szolidaritásról sem. És ezért nem egyes (szak)emberek felelősek – hanem az a rendszer, ami a hétköznapok részévé tette, normalizálta a morális sérüléseket. A hazugságot, az álszentséget, a pökhendiséget és főleg a közönyt.
