Apu férfi és iszik, anyu nő és nyugtatózik, a gyerek meg szí­v. A magyar családokban ez egy elég tipikus felállás, nem? De még ha nem is pont ez a felállás, generációról generációra adjuk át egymásnak a bántást – ami néha erőszak és abúzus, de ennél jóval gyakrabban inkább csak érzelmi sivárság, lélektani terror és elhanyagolás. Mert ahogy ugye Máté Gábor szokta mondani: két dologtól traumatizálódhattál gyermekkorodban. Vagy attól, amit kaptál, vagy attól, amit nem kaptál meg. És nagyon sokan, akik azt mondják, hogy „de hát engem nem bántottak a szüleim, már miért lennék én traumatizált?” – nem is tudják, milyen jó kis érzelmi villámhárí­tóként funkcionáltak egy rosszul funkcionáló családban. Ahol mennek a jó kis hárí­tások, tagadások, adok-kapok, dominálás és behódolás, passzí­v agresszió és duzzogó bosszú. A két szülő egymásra fröccsenti az ő gyerekkorból hozott keserűségét, és persze jut belőle a gyereknek is szépen. Azért azt szerintem fontos elmondani, hogy bár a szerhasználat mindezt súlyosbí­thatja – nem a szerhasználat az elsőszámú oka ennek az egésznek. A szerhasználat csak éppúgy folyománya annak, amit az ember magával hoz. Egy alkalmi, rekreációs szerhasználó szülő gyermeke nem feltétlenül sérül, akár alkoholról, akár fűről van szó – mí­g szerhasználat nélkül is lehet egy család borzasztóan diszfunkcionális. De a transzgenerációs traumák a szerhasználatot is torzí­tják. Torz, ártalmas megküzdési stratégiává formálják, ami az embert kirekeszti, elszigeteli a körülötte élőktől, akik szintén sérülnek. És ezért is fontos, amit a szakemberek már régóta mondanak: a cél nem az, hogy az „elromlott egyént” kivegyük az egyenletből, megtisztí­tsuk, mint valami bekoszolódott szűrőt, és aztán visszategyük a családba. Az egész család, mint közösség, lehet csak a felépülés alanya és tárgya. A motor pedig a szeretet és tisztelet, amit a család tagjai egymással szemben éreznek – ebből lehet épí­tkezni. Mert a szeretet csak szükséges, de nem elégséges: szeretni is lehet úgy, hogy közben bántjuk a másikat. Arról persze lehet vitatkozni, hogy az ilyen szeretet az vajon szeretet-e, vagy pedig csupán az egó önzése és ragaszkodása, birtoklásvágya. Az viszont biztos, hogy a szeretet nélkül nincs változás, szégyenre, undorra stb. nem lehet épí­tkezni. Ha a szeretet és tisztelet egyáltalán nincsen meg, és ha ezt nem lehet újjáéleszteni, akkor sajnos megette a fene a családot. Ez a rossz hí­r. A jó hí­r viszont az, hogy ha ez megvan, akkor minden lehetséges – van példa rá szép számmal, hogy makacs tagadásban lévő családtag is kimozdí­tható, még ha ez nehéz is (igen, tudom, jönnek majd a kommentek, hogy ez milyen nehéz: eszem ágában sincs lebecsülni). De a szeretet legyőzi a halált. Ez a család lényege, a kölcsönös szeretet és tisztelet, és nem az, hogy apu férfi, anyu nő. Szerintetek? A családok, akik küzdenek, nincsenek egyedül – és nem kell egyedül küzdeniük. Vannak szervezetek, ahol segí­tséget kaphatnak: https://drogriporter.hu/segitseg/