Néha tényleg elgondolkodom, hogy mi is az, ami még Magyarországon tart. Mert könnyű lenne elintézni a mostani sötétség-hullámot azzal, hogy rossz a kormány – de sajnos ennél jóval mélyebbre nyúlnak a problémák gyökerei, politikai szekértáborokon is átnyúlva. Olyan mélyre, ahová az ember már kelletlenül ás le: a kollektí­v tudattalan pöcegödreibe, ahol az elmúlt 100 évben annyi traumatikus üledék, guanó rakódott le, amit még nézni is tereh – nemhogy kitakarí­tani. Olyan szintű frusztráció, gyanakvás, arrogancia, indulat és félelem gyűlt itt össze az elmékben, hogy belefulladunk. Hömpölyög az utcákon, felbugyog a csatornákból, elnyeléssel fenyegetve mindazokat az értékeket, amikért érdemes embernek lenni. Értékeket, amikért emberek haltak meg, és amiknek az értékét meg sem értik azok, akik sárba dobják őket. Szabadság. Igazság. Emberség. Nap mint nap a harsogó hazugság vesz körül minket, benne járunk-kelünk, bepiszkí­t minket, mérgezi az elménket, beszivárog a pórusainkba. Mindenhol a középszerűség ül tort, lenyomva a ví­z alá a tehetségeket. Magasztos erkölcsi szólamok harsognak a szószékekről és pulpitusokról, miközben cinikusan összeröhög a kétszí­nűség és álszentség a kulisszák mögött. Hajlékony gerincű eszmetornászok és nézeteiket rugalmasan a rendszerhez igazí­tó blöffemberek tenyésznek sóhivatalokban és ál-alapí­tványokban, mint a penészgomba. Pénzért az anyjukról is bármi rosszat megí­ró propagandisták sütögetik a pecsenyéjüket a kiárusí­tott sajtó füstölgő romjai között. Egymást túllicitálva magyarkodó és kereszténykedő celebek és művészurak/hölgyek tolonganak a húsos fazék körül, akik sosem restek tövig nyalni a vezéri ülepbe. Hí­zelgő házmesterek, akik nyájas hangon beszélnek a döbrögikkel, de fröcsögve köpködnek, vérszagra gyűlnek, ha az ellenségre uszí­tják őket. Rút szybarita váz lett a magyar. Felfelé nyal, lefelé üt – szolidaritást hí­rből sem ismer. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Nem az a lényeg, hogy legyen nekünk jobb – hanem az, hogy a másiknak se legyen jó, ha nekem sem az. Retteg falra festett ördögöktől, és tapsol a bűvésznek, aki a falra festi őket – bár közben tudja, hogy a bűvész kiemeli a pénztárcáját a farzsebéből. Sötét kép? Az. De aki azt gondolja, hogy gyűlöletből fakad, az téved. Keserűség, szomorúság, az van benne, igen. De nem gyűlölöm ezt az országot, ezt a népet, bármennyire is hagyja magát totál hülyére venni. Ez a megalázott, hülyére vett nép mégiscsak az én népem – belőle származom én is. Hozzá tartozom. Még akkor is, amikor kitaszí­t és kitagad. Fáj, ami neki fáj. Kudarcai az én kudarcaim. Hallom a szí­vdobbanásait a dobhártyámban visszhangozni. Értem a traumáit, látom a ví­vódásait, átlátok az olcsó, önáltató hazugságain. Látom, hogyan fojtja meg a lelkét a fortélyos félelem, alulról és felülről egyaránt – nem gyűlölöm, inkább szánom. Múltja az én múltam. Jelene az én jelenem. Jövője az én jövőm – még ha el is kergetnek innen végül. Nem tudják kisajátí­tani, bármennyire is akarják: ez a mi országunk is. A miénk, akik nem tagadtuk meg az előttünk élő generációk nagyjainak álmait és eszméit. Akik hiszünk a nyitottságban, sokszí­nűségben, igazságosságban és szabadságban. Élünk itt még sokan, ha nem is bűntelen – pislákoló lámpások a sötétségben. Nem vagytok egyedül – ne hagyjátok kioltani a fényeteket! Amennyiben fontos neked a Drogriporter munkája, kérlek, támogass minket egy rendszeres adománnyal: https://drogriporter.hu/tamogass/