Milyen érdekes, hogy az ember minden békét és szeretetet hirdető világvallásból képes kirekesztő, az elnyomást legitimáló ideológiát gyártani. Az együttérző, nagylelkű Istenből képes egy kicsinyes, bosszúálló és könyörtelen figurát faragni. Aki szűkmarkúan bánik a kegyelemmel és szűkkeblűen bánik a szeretettel. Aki kizárólag egyetlen nép, etnikum, törzs, egyház, felekezet stb. – a kiválasztottak – tagjai számára nyilatkoztatta ki magát, és kizárólag számukra tartogat üdvözülést. A többiek meg, akik szerencsétlenségükre más kultúrákba, törzsbe, vallásba születtek: ők mind tévelyegnek és örök kárhozat vár rájuk. Őket a Teremtő leí­rta járulékos kárként. Pogányok. Egy Isten, aki méricskéli, hogy vajon a felekezet aktuális szabályainak megfelelően éltünk-e, mint valami adóellenőr, és megfelelően elvégeztük-e az előí­rt szertartásokat (hogy gépiesen-e vagy lélekkel teli, az persze mindegy is). Aki hideg számí­tással fölosztotta az emberiséget jókra és gonoszokra, üdvözülésre és kárhozatra szántakra. És az emberiség jelentős részét az ő végtelen nagy szeretetében tűzre veti majd, és az emberiség másik felének pedig örvendeznie kell ezen. És az Őt dicsőí­tő dalocskákat énekelgethetnek majd ezer évig az angyali kórusokkal a mennyekben. Remélve, hogy elnyomja a kárhozottak jajszavát a pokolban… Milyen sivár, milyen sekélyes ví­zió ez. A misztikusok és költők számomra ezerszer hitelesebb és vonzóbb képet festenek a transzcendensről, mint a katekizmusokat í­rók, az inkvizí­torok, az erkölcscsőszök és a skolasztikusok. Amiről egyébként keveset tudhatunk bizonyossággal. Egy valamit azonban biztosan tudok: a sok önigazoló, kirekesztő fecsegés helyett a Belső Csendben szólalhat meg a Szó, amire érdemes odafigyelni. (notes to myself)