Vajon valaha is meg lehet igazán ismerni egy másik embert? „Amit a másik emberről tudunk, az csak az emléke azoknak a pillanatoknak, amikor ismertük őket, és azóta változhattak,” í­rja T. S. Eliot. Azt hiszed, ismersz valakit, és akár még hosszú évek múltán is meg tud lepni valamivel. Kellemesen vagy kellemetlenül. Beskatulyáztál valakit, jó vagy rossz szerepbe – aztán rácáfol a skatulyára. Vannak emberek, akikből a nehézségek kihozzák a legrosszabbat – de vannak, akikből a legjobbat. Ugyanaz az ember reggel tehet valami önzetlen jótéteményt – és este elkövethet egy önző gonosztettet. Ahogy Tolsztoj is megí­rta: az ember ritkán jó vagy rossz. Inkább olyan, mint a folyó. Hol sebes és mély a folyása, tiszta a vize, hol sekélyes és lomha a folyása, és koszos a vize. Vajon megismerhetsz-e valaha igazán egy embert? Nem tudom. De vajon egyáltalán megismerheted-e igazán önmagadat? Mindannyian más emberek vagyunk, minden egyes pillanatban újrateremtjük magunkat. Hiába ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy van egy állandó és szilárd énünk: valójában minél jobban próbáljuk megragadni a maga különállóságában és egyediségében, annál inkább kicsúszik a kezünkből. És mégis: valami van az illúziók fátyla mögött, túl azokon a történeteken, amiket magunkról és másokról mondunk, túl a magunkra és másokra aggatott maszkokon, szerepeken, identitásokon. Valami, ami összeköt bennünket. Egy közös tudat ví­ztükre, egy közös valóság óceánja. Amiben látod saját magadat megcsillanni néha, röpke pillanatokig, amí­g fellebben a függöny – egy másik ember szemében. (notes to myself) Kép: Laura Makabrescu