Vajon valaha is meg lehet igazán ismerni egy másik embert?
„Amit a másik emberről tudunk, az csak az emléke azoknak a pillanatoknak, amikor ismertük őket, és azóta változhattak,” írja T. S. Eliot.
Azt hiszed, ismersz valakit, és akár még hosszú évek múltán is meg tud lepni valamivel. Kellemesen vagy kellemetlenül.
Beskatulyáztál valakit, jó vagy rossz szerepbe – aztán rácáfol a skatulyára. Vannak emberek, akikből a nehézségek kihozzák a legrosszabbat – de vannak, akikből a legjobbat.
Ugyanaz az ember reggel tehet valami önzetlen jótéteményt – és este elkövethet egy önző gonosztettet. Ahogy Tolsztoj is megírta: az ember ritkán jó vagy rossz. Inkább olyan, mint a folyó. Hol sebes és mély a folyása, tiszta a vize, hol sekélyes és lomha a folyása, és koszos a vize.
Vajon megismerhetsz-e valaha igazán egy embert? Nem tudom. De vajon egyáltalán megismerheted-e igazán önmagadat?
Mindannyian más emberek vagyunk, minden egyes pillanatban újrateremtjük magunkat. Hiába ragaszkodunk az illúzióhoz, hogy van egy állandó és szilárd énünk: valójában minél jobban próbáljuk megragadni a maga különállóságában és egyediségében, annál inkább kicsúszik a kezünkből.
És mégis: valami van az illúziók fátyla mögött, túl azokon a történeteken, amiket magunkról és másokról mondunk, túl a magunkra és másokra aggatott maszkokon, szerepeken, identitásokon. Valami, ami összeköt bennünket. Egy közös tudat víztükre, egy közös valóság óceánja. Amiben látod saját magadat megcsillanni néha, röpke pillanatokig, amíg fellebben a függöny – egy másik ember szemében.
(notes to myself)
Kép: Laura Makabrescu
