Elgondolkodtam ma, hogy mi is az a kovász, ami összetartja a hosszútávú párkapcsolatokat. „A szerelem” – válaszolhatják sokan. De a szerelem, amennyiben egy érzésként, egy intenzív vonzalomként fogjuk fel – kevés ehhez. Láthattunk már elég Szenvedélyes Szerelmet szétforgácsolódni a hétköznapok szürkeségében és taposómalmában.
Míg eljut odáig a kapcsolat, hogy egyik fél sem tételez már fel jószándékot a másikról, és minden apró félreértés hatalmas konfliktusokat triggerel. Mindkét fél a saját sértettségét dagasztja, ezek gyökere pedig többnyire a gyermekkorba nyúlik – végül valójában egyik fél sem a jelenre reagál. Hanem két, a múltból itt ragadt megalázott, sérült, magára hagyott kisfiú/kislány fröcsköli egymásra a fájdalmát.
Többre van szükség.
Tudni kell meghallgatni a másikat. Tudni kell minőségi időt, figyelmet adni. Tudni kell elengedni a személyes sértettségünket. Érzelmileg hozzáférhetőnek lenni, amikor szüksége van ránk. És távolságot, teret adni, amikor nincs. Bonyolult egyensúly. Ezt persze időről-időre elszúrjuk. Soha nem lehetünk tökéletesek.
De ami a legfontosabb: képes vagy-e még hosszú évek múltán is kedvességet adni a társadnak, minden különösebb ok, alkalom nélkül? Kedvesen szólni hozzá. Megdicsérni valami semmiségért. Meglepni valamivel, csak hogy mosolyt csalj az arcára. Megsimogatni, megölelni.
És főként: képes vagy-e hálásnak lenni ugyanezért – hálásnak lenni a puszta jelenlétéért?
(notes to myself)