Néha olvasom a híreket és éktelen harag fog el.
A tehetetlen dühtől ökölbe szorul a kezem, ahogy nézem az emberiséget a saját pusztulásába rohanni. És a legbosszantóbb, hogy ünnepi csinnadratta közepette teszi, negédes sziréndalokat énekelve.
Nem is tudom, mi a rosszabb: az emberi hülyeség, vagy azok a ravasz demagógok, akik az emberi hülyeségen élősködve dagasztják a saját hatalmukat és vagyonukat.
Egészen szívszorító látni, hogyan baltázza el sorra a lehetőségeit az ember arra, hogy emberi, élhető, igazságos, fenntartható világot teremtsen – mi több, hogy egyáltalán túlélje a 21. századot. Csak azért, hogy nárcisztikus népvezérek hatalmasra túlméretezett egója még nagyobbra hízhasson.
A rovarok jutnak eszembe, ahogy ott tolonganak éjjel a tűz körül és bódultan hullanak a lángokba.
Vajon mit számít egy józan hang az emberi hülyeség pénzzel jól olajozott hangorkánja közepette? – teszem fel magamnak a kétségbeejtő kérdést. Vajon mit számítunk mi, akik nem dőlünk be az egybites kampányszlogeneknek, akik nem hagyjuk magunkat különféle hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ellen uszítani, akik a bonyolult társadalmi problémákat sok oldalról megvizsgálva keresünk konstruktív, együttérző megoldásokat?
A dühünk jogos, a kétségbeesés viszont nem indokolt.
„Be angry” – írta a Dalai Láma. Felháborodni a világ igazságtalanságain nagyon emberi és szükséges dolog – nem maradhatunk közömbösek.
A kérdés, mit teszünk a dühünkkel. Elfojtjuk és megbetegszünk tőle? Szabadjára engedjük és a rabszolgáivá válunk, míg elemészt bennünket? Vagy pedig átformáljuk a dühünket cselekvő együttérzéssé, kreatív cselekvéssé?
Ez a mi munkánk, barátaim, és nem is kevés.
A dühről részletesebben is írtam itt: https://drogriporter.hu/a-duh-teboly-vagy-tarsadalomformalo-ero/
Támogasd a Drogriportert: https://drogriporter.hu/tamogass/
