Több üzenetet kaptam már nőktől (igen, csak nőktől), akik sokat szenvednek egy olyan társsal való kapcsolatban, aki rendszeresen különféle szerekkel üti ki magát. De esze ágában sincs felismerni, hogy bármi gond lenne ezzel.
Ezeket a nőket többnyire nem feltétlenül az zavarja, hogy a társuk néha-néha drogokat fogyaszt. Ezen még túltennék magukat. A probléma az, hogy a társuk – valójában nem Társ. Nem érzelmileg hozzáférhető. Nem lehet rá számítani. Nem két ember érett, felnőtt kapcsolatáról van szó. Inkább olyan, mintha egy gyereket kaptak volna (gyakran a valódi gyerekeik mellé).
Van, aki időben megszakítja az ilyen kapcsolatot – de olyan is van, aki benne marad. Akár évtizedekre is. Asszisztál ahhoz, hogy a másik tönkretegye magát, és közben ő is sorvadozik. Se vele, se nélküle.
Sokszor az ilyen kapcsolatokat úgy hívják, „társfüggőség”. Van benne valami. De ha ezt a fogalmat úgy értelmezzük, hogy „a nőben van a hiba” – ő szenved valamiféle kezelendő betegségtől, az szerintem nem ad teljes képet ennek a jelenségnek a társadalmi gyökereiről. Mi több, gyakran azt érzem, hogy az ilyen kapcsolatban szenvedő nők esetében mintha a társadalom áldozathibáztatna. Bennük keressük a hibát, csak hogy ne kelljen az egész rendszer hibáival szembesülni.
Kultúránk megköveteli a nőktől a Teréz anyu szerepet. Azt, hogy ők legyenek a gondoskodók, az önfeláldozók és a megmentők. Hogy mások véleményétől, ítéletétől tegyék függővé az önbecsülésüket. Hogy háttérbe szorítsák a saját szükségleteiket, a saját érzéseiket és életüket. És amikor a másik bajba kerül, vagy bántja őket, azt is a saját hibájuknak tekintik. „Bennem van a hiba, nem voltam elég figyelmes.”
És nem csak azok a nők szokták ezt meg, akik ugyanezeket a mintákat látták az előttük járó generációktól – de azokba a férfiakba is beleivódtak ezek az elvárások, akikkel kölcsönösen függő kapcsolatba kerülnek egymással. A traumatizált emberek kölcsönös gravitációs vonzást fejtenek ki egymásra.
Az a nő, aki nem hajlandó erre, aki nem hajlandó a saját érzéseit elfojtani, a saját fájdalmát elnyomni – azt „önzőnek” bélyegzik. Vagy esetleg emellett még „hisztis frigid picsának” is. És ezt az ítéletet magáévá teszi. A kör bezárul.
Pedig a saját határaink meghúzása egyáltalán nem önzés. Sokkal inkább hitelesség – autentikusság. A görög authentikosz szóban ott az autosz, ami saját magunkra utal. A hentész pedig nem más, mint tenni, lenni. Olyannak lenni, aszerint cselekedni, akik valójában vagyunk.
Ha nem vagyunk autentikusak – nem vagyunk teljesek, nem vagyunk egészek. És nem lehetünk egészségesek sem. Ha mindig másoknak rendeljük alá magunkat, ha mindig megtagadjuk a félelmünket, a dühünket, a fájdalmunkat, akkor a testünk-lelkünk fellázad és megbetegszik. Ahogy Jung mondja: egésznek lenni nem valami idilli látszatnyugalmi állapot, hanem tele van ellentmondással.
Az autentikussághoz persze sok önmegismerés kell. Sokan visszasírják a régi időket, amikor a nők még kérdés nélkül elfogadták a nekik felkínált alárendelt szerepeket. De én kimondottan üdvözlöm azt, hogy egyre több nő lép az önmegismerés útjára – és lázad fel ez ellen.
Nos, én nem vagyok terapeuta, de van egy csomó segítőhely, ahol találhat az ember támogatást ehhez: https://drogriporter.hu/segitseg/
A Drogriporter Tudástár cikke hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/
Kérlek, támogasd Te is a Drogriporter munkáját – minden kis adománnyal borzasztó nagy örömet okozol: https://drogriporter.hu/tamogass/
