Máté Gábor mondott egyszer valamit, ami elgondolkodtatott. Mégpedig azt, hogy „mindig aggódom a szuperkedves emberekért”.
Erre nem számítottam. De hát a szuperkedves emberekkel mi baj lehet? Hiszen mindig is inkább a morcos embergyűlölőkkel van a baj, nem? Azokkal, akik NEM kedvesek másokkal. Ideálnak tartottam a szuperkedvességet, még akkor is, ha egyébként én néha morcos és bunkó is voltam (vagy esetleg zárkózottságomat annak értékelték).
Gábor szerint nagyon sok olyan ember, akivel az orvosi praxisa során találkozott, és akit rákkal diagnosztizáltak, a szuperkedves emberek sorába tartozott. Azok közé, akiknek mindig azon járt az eszük, hogy miként tudnak mások kedvében járni. Na persze nem mindenkiében és nem mindig – de legalábbis azok kedvében, akiktől szeretetet és tiszteletet reméltek. Mert beleégett a lelkükbe egy kisgyermek görcsös vágya, hogy észrevegyék, hogy meglássák, hogy felvegyék.
Így amikor megosztottam vele a hírt, hogy egy daganatot diagnosztizáltak nálam – nagyon együttérzően, de egyben nem túl meglepve fogadta a hírt. Beleillettem a képbe. „Péter, te mindig mások kedvében akarsz járni,” mondta. „Ideje lenne dolgoznod ezen.”
Kicsit le voltam forrázva. Vajon akkor most én tehetek a rákomról?
De tudtam, hogy nem okoskodásból vagy ítélkezésből osztotta meg velem ezt. Mint azok, akik kéretlenül is elláttak a tuti tanácsaikkal, hogy mit csináltam rosszul, mit eszek vagy mit nem eszek (a tízmillió rákszakértő országában élünk ugye…).
Ha alaposan megvizsgáltam az életemet, hát láttam, hogy igaza van. Bár nem tartottam magam „szuperkedvesnek”, de el kellett ismernem, hogy elég gyakran előfordul velem, hogy háttérbe szorítom és nem élem meg bizonyos negatív érzéseimet, csak hogy elkerüljem a konfliktust. Vagy hogy nagyon jól meghallgatok másokat, de közben úgy érzem, a saját problémáimról nem tudok beszélni. Mert úgy érzem, nem vagyok elég fontos, nem vagyok elég értékes ahhoz, hogy másokat nyomasszak a saját dolgaimmal.
Vajon miért tudok másokkal kedves lenni, miközben saját magamtól megtagadom ezt?
A rákomnak sokféle összetevője volt, ezek egy részét ismerem is. De bizonyára többről van itt szó, mint a kémia: a szálak mélyebbre vezetnek. Egy ébresztőóra berregéséhez hasonlóan hasított bele a kis nyugodt életembe – beledobta a nagy követ az állóvízbe. Átéltem a lélek sötét éjszakáját. És hiszek abban, hogy a gyógyulásban nagy szerepet játszik az, hogy az ember mire használja ezt az alkalmat.
A legutóbbi kontroll-vizsgálaton az orvos azt mondta, nagy szerencsém van: ez egy agresszív daganat volt, ami könnyen elvihetett volna, ha nem veszik ki időben, és nem sikerül a műtét. És egyelőre úgy tűnik, sikerült.
Szerencsén múlik az életünk? Sors bona nihil aliud – jó szerencse, semmi más, vallotta Zrínyi. Aztán jött a vadkan. Elhagyta a szerencse? Vajon minket is egyszerűen elhagy a szerencse, és csak próbálunk értelmet keresni valamiben, amiben nincsen? Vagy valami másról van szó?
Mindenesetre a legutóbb, amikor az izlandi barátom elmondta, hogy szerinte én milyen „szuperkedves” ember vagyok, és milyen sokat segítettem neki szakmailag – akkor Máté Gábor szavai visszhangoztak bennem. Hm.
Persze nem a kedvességgel van a baj. Igaza van Aldous Huxley-nek, amikor azt írja, hogy milyen bosszantó az, hogy egész életét kutatással töltötte és mégis csak azt tudja javasolni az embereknek, hogy legyenek egy kicsit kedvesebbek egymással.
A probléma inkább azzal van, amikor az érzékenységünk miatt begubózodunk. És nem élünk hitelesen. Amikor nem hallgatunk az ösztöneinkre. Amikor elfojtunk fájdalmat és szégyelljük magunkat azért, akik vagyunk. Amikor túlságosan függünk attól, hogy mások véleménye határozza meg, kinek érezzük magunkat.
Megvetni a lábunkat, nem menekülni: ez a létbátorság. Tanulni kell.
(notes to myself)
