A függőség tele van tagadással, több szempontból is.
Egyrészt tagad maga a függőséggel küzdő ember, aki sokáig meg van arról győződve, hogy igazából ő csak az élvezeteket, az örömöt keresi. Nem érzi azt, hogy amit tesz, az már kényszeressé vált. Nem az élvezetről szól, hanem a szenvedésről.
Másrészt őt magát is megtagadja a társadalom.
A függőségét jellemgyengeségnek tekinti. Megbélyegzi és megbünteti érte abban a meggyőződésben, hogy ezáltal megtisztulhat a függőségtől.
A kettős tagadás gerjeszti egymást. A kirekesztés még mélyebbre löki az embert a függőségbe.
A felépülés a függőségből bizonyos szempontból a tagadás elengedése – és felváltása az elfogadással. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
El kell fogadnia saját magát annak, aki a függőségtől szenved: rá kell jönnie, hogy nem azonos a függősége tárgyával. Felelősséget kell vállalnia azért, aki, és amit tesz.
De el kell fogadnia őt a társadalomnak is. A társadalomnak felelősséget kell vállalnia azért, hogy tagjai emberséges, együttérző, szolidáris támogatást kapjanak. Még akkor is, ha történetesen elszúrják a saját életüket.
Mert végül rájövünk, hogy az egyén és a társadalom ellentéte látszólagos. A szenvedés egyetemes. És az önsorsrontó, az antiszociális cselekedetek is ebben az egyetemes, generációról generációra átadott szenvedésben gyökereznek. Csakis ez a megértés vihet minket előre.
Mert egy egészséges társadalomban mindannyian függünk egymástól – és mindannyian felelősek vagyunk egymásért.